Gerlóczy Márton: Október 23.

A napfény úgy ébresztgeti a hegy lábánál mély álmát alvó ködöt, mint asszony a kanapén elszunyókált urát, aranygalambok repkednek a városháza fölött, és a fák, melyek egy hete még színes nagykabátjaikat hordták, most elhagyottnak tűnve álldogálnak szakadt gönceikben, mint a sarokba beállított cirokseprűk. Körülöttük már dolgoznak a kertészek, gereblyézik az avart, nyírják a sövényt, kiürítik a kukákat, újrafestik a kereszt tövében álló kaspókat. Nyit az újságos, a posta, melegednek a kávéfőzők, forr a víz a teához, pirítóból kiugró kenyér megégett illata szál. Felsorakoznak a taxisok, gyűlnek az asszonyok a piac körül. Valahol kutyák ugatják a mellékutcákban elvonuló kóbor társaikat, odafent az ég kékjében halványul a fátyolos hold. Erről szerettem volna beszélni, ez volt a tervem. Nem foglalkozni mindazzal, ami otthon készül, nem nézni híreket, nem fogadni és nem kezdeményezni hívásokat. Nem beszélni senkivel. Ha a városban megkérdezik, honnan jöttem, azt mondom majd, hogy Dániából, nehogy véletlenül valaki megtudja, magyar vagyok.

Eszembe jutott 2007. október 23-a. Aznap reggel is ragyogó idő volt. Tojásdobálóan ragyogó idő. Már több mint egy éve tartott a morális válság, de a világ szerencsésebb felén még nem dőltek be a bankok, a tojás is jóval olcsóbb lehetett, és a svájci frank hallatán sem vetették le azon nyomban magukat a negyedikről az emberek. Másnaposan ébredtem és nagyon éhes voltam, de nem volt otthon semmi egy fél kiló kenyéren kívül, és nem volt egy fillérem sem. Elindultam a pár sarokra található családi fészekbe, hogy ott majd szerzek magamnak valami ennivalót. A lakás üres volt, csak az azóta elgázolt kutya szaladt ki jöttömre, megsimogattam a fejét, és elhoztam két tojást. Ahogy sétáltam a Pozsonyi úton az alélt, felpuffadt fejemmel, a gyűrött ruhámban, azt vettem észre, hogy az emberek csúnyán néznek rám. Megnéznek. Van ez a nézés ott az anyaországban, ez a félelmetes nézés, ez a megnézlek magamnak, mert sose lehet tudni. Mindenki mindenkinek ellensége, és az embernek résen kell lenni. Ott jön az az ember, biztosan egy rohadt ez, egy aljas az, egy büdös emez vagy egy koszos amaz. Megnézem magamnak, mert sose lehet tudni, mert gyanús. És az emberek néztek, de nem értettem miért, mígnem megláttam magam egy kirakatüvegben, megláttam egy kócos, gyűrött fejű huszonévest október 23-a reggelén, a morális válság és a békés tüntetések idejének kellős közepén, két hatalmas tyúktojással a kezében.

Ülök a brassói óvárosban ezen a napsütéses reggelen, mélyeket szippantok a friss levegőbe a kávézó teraszán, és azon gondolkodom, nesze, te szerencsétlen barom, ezek voltak a te húszas éveid. Hat éve már, hogy azzal a két tojással végigsétáltál a Pozsonyi úton, és semmi sem változott, csak a felénk repülő tojások mérete és száma, és immáron nem repülnek már azok az ötvenforintos tojások, nem záporoznak úgy, mint a nyári eső. Nem, most csak egyetlen hatalmas nemzeti záptojás fehérjéje és sárgája borítja ezt a szerencsétlen pusztát, és úgy vergődünk benne, mint legyek a lekvár penészes tetején. Megcsináltuk. És én kudarcot vallottam, nem bírtam ki, hogy ne nézzem végig a közvetítéseket, elbukott a tervem, hogy ma éljek, hogy a fákat és az eget és a piacon sürgölődő népet figyeljem, elbukott, mert fertőzött vagyok, egy súlyosan beteg társaság függője és tagja és magammal hoztam a karantén szellemét.

Leültem hát és végignéztem mindezt a távolból. Úgy ültem ott, mint gyermekkoromban a hangyaboly előtt, próbáltam megérteni a rendszerét, megfigyelni a működését, célját és értelmét, a járatokat és a járatokon közlekedők egymáshoz való viszonyát. De egy idő után úgy tűnt, megjött a hülyegyerek, és belehajított egy követ a hangyabolyba, és a hangyák összevissza rohangálnak, és hirtelen értelmezhetetlenné vált mindaz, ami pedig olyan egyszerűnek tűnt, hogy ennek a bolynak a működése két dolgon múlik, az együttműködésen és az azon alapuló szervezettségen. És nincs két boly. Nincs olyan. Hiába a díszes pompa és a szomorú szájú, fegyelmezett katonák, hiába az a rátarti büszkeség, ha odafent összevissza szaladgálnak a többiek.

Felöltöztem és elindultam. Mondhatnám, hogy azt láttam: szerelmes párok andalogtak mindenfelé, aludni tértek a galambok a városháza ereszei alatt, hogy a sörözők és éttermek teraszai megteltek a boldog ifjúsággal és a színházból, kiállításokról és a templomi koncertről kirajzó tömegekkel, hogy csendes őszi este köszöntött a békés város utcáira és megszólaltak a harangok és feljött az égre a hold, mondhatnám, mert ezt láttam, csakhogy nem ez történt. Velem legalábbis nem ez történt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!