Az ötkarikás játékok idején az emberek többsége meglepődve tapasztalja, hogy mennyi mindenhez ért. Magam is így vagyok ezzel. A szentesi Tisza-parton üldögéltem pár napig, ahol esténként a tévé előtt annyi mindenhez értettem, hogy azt felsorolni is nehéz. Eleinte fel sem tűnt, hogy mennyi mindenhez értek, és ha nincs a jó társaság, talán észre sem veszem, de amikor a férfi 3 méteres műugrást néztük, és egymás szavába vágva értékeltük és kritizáltuk a látottakat, hirtelen valaki, talán éppen én voltam az, így szólt: azt a kutya meg a macska, mekkora szakértők vagyunk.
– Áh, ez nem jó! – mondta egyikünk.
– Túl nagyot csobbant! – felelte a másik.
– Nézd meg a lábát, ezt így nem lehet! – mondtam.
Aznap keményen sportoltam, mert az ötkarikás játékok meghozzák az ember kedvét ahhoz, hogy kiemelkedő sportteljesítményekre legyen képes, reggel elbicikliztem a Tescóba kávézni, aztán úszni mentem, befutottam a vízbe, és ott leültem és nézelődtem. Azután futballoztunk a homokban vagy tíz percet, de nagyon csípte a bőrlabda a mezítelen lábfejemet, ezért inkább asztalitenisszel folytattam. Az ellenfelem nem sok sót evett meg mellettem. Ezt éveken át hallgattuk a régi kommentátoroktól, akiknél természetesen sokkal jobban közvetítenénk a sporteseményeket, mert ahhoz is nagyon jól értünk, éveken át hallgattuk, de csak most, az olimpia idején tettem fel magamnak a kérdést, mégis, mit jelent ez? A magyar közmondások könyve szerint, akik nem sok sót esznek meg együtt, az azt jelenti, hogy az új házasok rosszul élnek egymással, hát én nem tudtam, hogy a Sebők Vili meg a Miriuta Laci friss házasok voltak, esküszöm, nem tudtam, de az ötkarikás játékok idején már ezt is tudom. A műugrás után dzsúdó következett, amihez – ha lehet mondani – talán még a műugrásnál is jobban értek ezekben a napokban.
– Áh, ez nem jó! – mondta egyikünk.
– Meg kéne indítani azt a támadást! – felelte a másik.
– Nézd meg a lábát, ezt így nem lehet! – mondtam.
Fantasztikus, hogy az embert az ötkarikás játékok idején mennyire érdekli a dzsúdó vagy a műugrás, olyan sportok, amiket a hétköznapokban, ha pisztolyt szorítanának a fejéhez, akkor sem lenne hajlandó két percnél tovább nézni. Nyilvánvaló, hogy senkit sem érdekel a műugrás és a dzsúdó a műugrókon és a dzsúdósokon kívül, a verseny miatt nézik, a győzelem és a vereség pillanatát várják, amikor ökölbe szorítják a kezüket, és úgy kiáltanak fel, ahogyan mi, talán éppen én kiáltottam fel: ez aaaaaaz! Egyesek, talán néha én is, hozzáteszik, hogy bazmeeeg, így: ez aaaaaz, bazeeeg, és akkor vörös a fejük és világít a fogsoruk és kérnek, talán én is kértem még egy sört. Ilyenkor, amikor az ember sört kér, mert szünet van, feltűnik a képernyőn a Bettina, és megkérdezi, hogy van-e egy percem, nagyon sokszor kérdezi meg a Bettina, hogy van-e egy percem, már a foci Eb ideje alatt is ezt kérdezte állandóan, és nekem van, nekem a Bettinára mindig van és lesz egy percem, hát egy perc az semmi, szúnyogcsípés, csak ne lenne egy kurva szúnyoginvázió ez az egész. Miután Bettina visszavonult, a férfi légpuskaszám következett, és ha van valami, amihez én ezekben a napokban még a műugrásnál és a dzsúdónál is jobban értek, és amit jobban élvezek, hát az a férfi légpuska, azt egyszerűen lehetetlen megunni, azt én évekig tudnám nézni, azt még ezeknél a népszavazásos reklámoknál is megunhatatlanabbnak találom.
– Áh, ez nem jó! – mondta egyikünk.
– Ez így nem lesz meg! – felelte a másik.
– Nézd meg, ezt így nem lehet! – mondtam.
Miután a közvetítések véget érnek, vélemények és értékelések jönnek az uszoda mellől, és akkor ott állnak ezek a riporterek, ezek a jóllakott óvodások, akiknél sokkal jobb interjúkat tudnék készíteni egyébként, mert ha rajtam múlna, én vízálló mikrofonnal mennék az uszoda mellé, és amikor beérnek az úszók a célba, én már vetődnék is a vízbe, hogy megkérdezzem, mi volt a baj, hogy érzed most magad, nagyon nem tetszik, hogy a sportolóknak ilyen sok időt adnak a célba érkezés és az interjú között, ezen még változtatni kéne, 2024-re ezt meg kell oldani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
