Gerlóczy Márton: Szappan

Dolgozott Németországban, és nem akarja, hogy a vendégek megtudják, ez a hely nem is egy tradicionális szász vendéglő, ahogyan én is gondoltam, hanem pusztán üzleti fogás. Jön is a pincérlány. Aprócska gyönyörűség. Fenékig érő fekete haj, vastag száj, gesztenyebarna szem, hófehér fogak. Kicsattan az egészségtől és a jókedvtől. Cristinának hívják. Már harmadszor vagyok itt, mert a hely csendes és eldugott és Cristina úgy mosolyog rám, hogy még desszertet is eszem, hogy tovább maradhassak. Miután rendeltem, megérintem a könyökét, és azt mondom neki.
– Gyönyörű a hajad.
Ő hátranyúl, elkapja a copfja végét, és ide-oda lengetve maga előtt megköszöni a bókot. Amikor visszatér, már egészen másképp viselkedik. Már nem mosolyog annyira, mert már megnyert magának. Kérdezi, honnan jöttem. Elmondom neki.
– És te itt születtél? – kérdezem.
– Nem, Bukarestben. De Bukarest túl nagy nekem, túl sok az ember, és túl zsúfolt a város. Én nem szeretem a civilizációt. Nekem hegyekre van szükségem – mondja, és felfele néz, mintha odafent sétálna a havasokban azzal a kíváncsi tekintetével, nagy barna szemével. – Állatokra. Jó levegőre.
– A medvéktől sem félsz?
– Miért félnék?
– Nem tudom. Én még soha nem találkoztam medvével.
– Jaj, nagyon aranyosak a macik, nem kell félni tőlük.
– Remélem, nem fogok – felelem.
– És mit is csinálsz itt pontosan?
– Hú – mondom –, az egy hosszú történet. De szívesen elmesélem egy pohár bor mellett.
Elpirul és távozik. Amikor fizetek, megkérdezem még egyszer. Elkérem a számát. Beírja a telefonomba. Még három óra van zárásig. Felajánlom Cristinának, hogy érte jövök tizenegyre, de azt mondja felesleges, mondjam meg, hol leszek, és majd ő megkeres. Nem ismerem az utcaneveket, de van nálam egy névjegykártya, annak a kocsmának a névjegykártyája, ahová néha benézek, mert a pultos, Jani, magyar. Előveszem és megmutatom neki.
– Ott várlak majd.
– Rendben.
Megyek Janihoz. A kis kocsma általában üres, ők is csak fél éve nyitottak, még nem alakult ki a vendégkör. Elmesélem Janinak, hogy randira hívtam egy gyönyörű gesztenyebarna pincérlányt.
– Magyar? – kérdezi.
– Nem, román.
Jani azt mondja, neki a középiskola óta nem volt magyar barátnője, ami miatt székely édesapja szívja is a fogát, azt mondja, mindegy, miféle ember az, fiam, de ha lehet, magyarul beszéljen, de Janit ez nem érdekli, ő jobban szereti a román lányokat.
– Iszol egy vodkát?
– Iszom.
– Kicsit, nagyot?
– Kicsit – felelem, mert az a feles, és én otthon is mindig kicsit iszom, ami nem feles.
Jani betesz valami CD-t, ülünk, iszogatunk csendesen. Nézegetem a telefonomat. Olvasom a híreket.
– Na – mondom Janinak –, megvolt a mai balhé is.
– Mi az? – kérdezi.
– Horthy-szobrot avattak Pesten.
Jani legyint, és azt mondja, politika. Aztán fog egy rongyot, és elkezdi szárazra törölni a poharakat.
– Tudod – mondja –, amit a zsidókkal műveltek, az nagyon nem volt szép.
– Hát igen, Jani – felelem, és a számhoz emelem a vodkás poharat.
– A zsidó nem féli a munkát, de a cigányokból azért jó szappant csináltak – mondja, és fel sem néz, törölget tovább békésen.
A hűtött pohár az ajkamhoz ragad. Valami ócska diszkósláger szól a hetvenes évekből. Áll a füst. Nézem Janit. Csendesen végzi a dolgát, mintha csak azt mondta volna az imént, hogy szereti a káposztás cvekedlit. Megiszom a vodkát, és leteszem a poharat.
– Hogy mondod, Jani?
– Mit?
– Szappant?
– Ja! Azt! Szappant! Tudod, amikor a táborokban…
Nem tudja befejezni a mondatot, mert nyílik az ajtó. Belép Cristina. Átöltözött. Egy kötött pulóvert visel, amin egy tűzpiros alma vigyorog. Már valaki beleharapott, de az alma jól érzi magát. A szemét kifestette, arcát bepúderozta, csak a mosoly emlékeztet arra a lányra, akit a munkahelyéről ismerek, ezzel a mosollyal közelít, és ahogy közelít, csípős parfümfelhőt húz magával.
– Bona sera! – mondom neki és megpuszilom.
– Buna sera – válaszol és köszön Janinak is. Felül a bárszékre.
– Miért köszöntél olaszul?
– Nem tudom. Talán, mert úgy nézel ki, mint egy olasz lány.
Cristina legyint, és előveszi cigarettáját.
– Úgy nézek ki, mint egy cigány, legyünk őszinték – mondja.
Jani szeme idegesen pislog. Nem mer rám nézni. Nem mer Cristinára sem nézni. Kiüríti a hamutálamat, és idegességében elmos egy poharat, amit az imént törölgetett szárazra. Cristina kér egy pohár forralt bort.
– Nem szeretem az olaszokat – mondja, és rágyújt.
– Nem?
– Agresszív, hangos, erőszakos népség. Te talán szereted őket?
– Én szeretem őket – felelem, és Janihoz fordulok.
A CD lejár. Csöpög a csap. Odakint a Kolostor utcán elelhúz egy fehér Dacia taxi. Jani a hűtőszekrénynek dőlve a földet bámulja. Cristina elnyomja a cigarettáját. A csikk vége tűzpiros a rúzstól.
– Jani – kérdezem –, te hogy vagy az olaszokkal?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!