A matematikai esélyünk még megvan – mondta Csank János ’97-ben miután a magyar válogatott 7-1-es vereséget szenvedett Jugoszláviától az Üllői úti stadionban rendezett világbajnoki pótselejtező első mérkőzésén.

 
Gerlóczy Márton

Kint állok a Batthyány-örökmécsesnél. Egy asszony azt mondja a barátnőjének mellettem a tömeget nézve, hogy ez azért biztató, Ildikém, ez biztató, hogy ilyen sokan vagyunk. Ildikém, csesszétek meg, nem vagytok sokan, elvertek minket, de nagyon.

Én ott voltam előző nap, végigsétáltunk hármasban, szemben a menettel, átmosattuk magunkat becsületesen, hogy lássuk, mivel állunk szemben. A Báthory utcában még csak folyónak tűnt a tömeg, aztán nem sokkal később egy áradó folyónak, végül pedig be kellett látnom, hogy egy cunamival van dolgom, mert az ár nem ért véget, tolta a hatalmas erő előre megállíthatatlanul.

Néz a pesti kulturka ki a fejéből az Andrássy úton, hogy jééé, ezek meg kicsodák? Jééé! Ezek meg honnan jöttek? Ildike néz. Jééé! Minden bizonnyal vasvillával kergették őket fel azokra a buszokra, aztán pedig ugyanazzal a vasvillával tízméterenként fenékbe szurkálták őket, hogy népdalokat énekelgessenek. Hogyne!

Bródy János is énekel. A kulturka tapsol. Lesz még magyar köztársaság, lesz még ez, meg lesz még az. Persze. Lesz. Efelől nincs kétségem. Mint ahogy a matematikai esélyünk is megvolt a Jugoszlávok ellen a visszavágó előtt. Felolvassuk Karinthy szövegét huszadjára, állunk a három fokban és azt hisszük, hogy a szöveg foganatja majd azonos lesz a szöveg igazságával, miközben mi is hazudunk, hogy ne legyen annyira fájdalmas a valóság. A valóság, amely ugyanolyan hazug mindkét oldalon. Az egyik oldalon békét hazudnak, a másikon háborút. Aki a békét hazudja az háborúzik, aki a háborút hazudja, az békét akar. A királynő kiküldi a hangyákat háztartási kekszért, és odabent zabál.

Látom már a lapokat. Hogy százezren voltak. Ezek a lapok tiltakoznak az ellen, hogy a közmédia mindent meghamisít? A politikus jön, és szánalmasan magyarázkodik és ferdít. Mert ez egy szakma. A hazugság szakmája. Álljon ki valaki és mondjon igazat. Hogy nagy a baj. Már nincs mit veszíteni. Kikaptunk 7-1-re és már csak matematikai esélyeink vannak. Ki kell állni és elmondani, hogy majdnem félmillió ember volt ott kint az utcán. Hogy vereséget szenvedtünk. Jó lesz. Majd toborzunk mi is tömeget, majd mi is kiviszünk félmillió embert az utcára és akkor jó lesz. Ott áll majd egymással szemben kétszer négyszázezer ember és még egy jó százezer jobbikos. Az azért biztató lesz, Ildikém! Mondd csak, van egymillió macskakő a belvárosban? Vagy te nem dobálsz, mert ez nem stílusod? Ez volna az optimista előrejelzés? Hogy ha ez a löttyedt tömeg – amely akkor éri el izgalmi állapotának tetőfokát, ha meghallja Bolgár úr bársonyos hangját – majd mozgósítja magát? És minek?

Én hazafi vagyok, szeretem a hazámat, amit Európának hívnak, és ebben az Európában van az a vidék is, ahol éltem, mert vidéki is vagyok, nem csak városi, és tudom, hogy a helyzet reménytelen. Mondja az egyik kulturka, hogy nincs semmi baj, ahogy jöttek, úgy mennek majd vissza a buszaikkal. Mintha valahová máshová mennének vissza. Odalent, kedves kulturkák, emberek élnek, többnyire szegénységben és nyomorban. Ez a hatalom a tudatlanság és tájékozatlanság nyomorára épít, és ezt a tájékozatlanságot fejlesztgeti éppen tökélyre, kizárja a vidék életéből a világot, kizárja Európát, de nem azért, mert nem szereti Európát, korántsem azért. A szavazatok megszerzésének legegyszerűbb módja nem az, ha csak egyetlen pártra lehet szavazni, hanem ha csak egyetlen világra. A béke álarca mögött a legsötétebb önzés gonoszsága lapul.

Magyarként nem vagyok hazaszerető. Nem lehetek hazaszerető. A hazaszeretet veszélyes dolog. Elavult dolog. Éppen csak a szeretethez nincs semmi köze. A szeretetnek nincsenek határai, csak a hazának vannak határai, és én nem szeretem a határokat.
A békés tömeg elvonul, mi pedig nézünk utána. A kulturka néz a tömeg után és nem ért semmit, mert nem érti, hogy az ország nem csupán az ő kultúrája. Nem érti, hogy kik azok, akiket a buszok követnek, nem érti, hogy hol rontotta el. Nem érti, hogy egy vert seregnél egyetlen dolog szánalmasabb csak, egy olyan vert sereg, amely nem látja, nem érti, hogy veszített. Kimegy az úttest közepére és elnéz a Deák tér felé. Normandia. Világvége. Osztálykirándulás. A buszok lassan araszolnak a tömeg után végeláthatatlanul. Várják az embereket, hogy visszavihessék őket oda, ahonnan nem látni mást, csak győzelmet.

A Mélymagyar ül az ekhós szekerén. Győzött. Megcsinálta. A jugoszlávok a visszavágón rúgtak még egy ötöst, aztán elmentek inni és elégedetten és joggal röhögtek rajtunk. A Mélymagyar otthon röhög elégedetten. És joggal. Győzött. Valaki biztosan gratulál majd neki. Valaki, aki arcát nem adva végigvitette az arcát a városon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!