Régi barátommal álltunk a bogrács mellett, jó ha évente egyszer látjuk egymást, bugyogott a gulyás vörös leve, poharunkban könnyű rozéfröccs, és régi barátom (legyen innen: rb) azt felelte egy kérdésemre, hogy ők a feleségével félnek, szoronganak, mert van félnivalójuk, őket ebben az országban nevetségessé teszik.
Dühös lettem, éreztem, hogy politizálni akar, hogy tele van feszültséggel, most kiszikrázhat az az erő, ami egész évben bent kushad, mert a katolikus iskolában és a faluban mindenki azt a követ fújja, amit ő, nincs kitől számon kérni a haza sorsát. Lehajtottam a fejem, megadtam magam. Mitől féltek?, kérdeztem, és sokadszorra engedtem el a reményt, hogy az ölelésben, a jó étvágyban, vagy ahogy a szerelmes alföldi rónára nézünk – ebben mindnyájan testvérek vagyunk. Különösen mi, régi barátok. És hogy a szívben meg az ölben nem lakik benne Orbán elvtárs, bármennyire is szeretne. De lehet, hogy benne lakik, gondoltam akkor, mert a nyomor fáj, és a nyomor el akarja beszélni magát. Magyar család asztalánál már ritkán esik szó körmös pacalról, szép női mellről, hogy mit adnak a Katonában, milyen megrázó Móricz Zsiga bácsi frissen kiadott naplója, Kodály Zoltán nevét magyar ember ki nem mondja, mert a végén még tényleg fölszáll a Páva a vármegye házára.
Magyar származású, keresztényközép barátomnak félnie kell, mert a családi modellt veszélyben érzi, a tévék gúnyolják a családosokat, a férj, ha férfi, papucs, a feleség, ha nő, lóg a melle, mert szoptat, és a tömött mellű torkosbabák mondják meg, merre az irány, és melegek vonulásznak – ők ettől féltik a lányokat. Először fölhorkant bennem a harag, mert ebben a hazában csak nekik nincs okuk félni: katolikus, fiatal, családos magyarok, ők a fiatal katolikus kormány kedvencei, nekik szólnak a reklámok, ők az ideál, ők a társadalom, felőlük van nézve a világ. Félniük az öregeknek kell, mert tőlük már semmit sem várnak, semmit sem kérdeznek, nem akarják tudni, milyen hagyományt őriznek, mit tudnak a világról, csak tessenek hamar és csöndben megdögleni, mert akkor minél kevesebb nyugdíjat vesznek föl. Meg a romáknak kell félni, mert olyan féktelen gyűlöletet ritkán éreztek népcsoport iránt e hazában, mint amennyire őket most megvetik. És isten óvja azt a lányos képű kamasz fiút, akit éjjel egykor melegnek néznek, mondjuk a Podmaniczky utca sötétjében. Ezt akartam neki mondani, és hogy ez az úri világ éppen olyan kirekesztő, gyűlölködő, mint az ideálja, a horthysta volt. Az én nagyszüleim, mint zsellérek, annak a világnak nem kellettek, a szüleim meg, mint zsellérek (munkavállalók, leszázalékoltak és/vagy megbélyegzett táppénzcsalók), ennek a világnak nem kellenek. Ebben a hazában mindenkit megaláznak, akik kicsit is kilóg: nem tejfehér, tájszólása van, vagy maga akarja tudni, kit enged az ágyába, hány gyereket vállal és mikor.
Aztán nem szóltam, faggattam még kicsit, hagytam rb-t, hadd mondja. Pillanatig azt hittem, meg tudom neki magyarázni, hogy az a sok gyűlölet, amit idegenek iránt érez, akikről azt sem tudja, mit szeretnek, mit várnak, akik becsületes adózó polgárai ennek a hazának, szóval ez a gyűlölet azért kell, azért szítják benne Kövér és Szijjártó elvtársak, hogy biztosan elmenjen szavazni, és négy év múlva is tegyen egy keresztet az ő üzletük mellé. És azt is hittem, hogy meg tudom értetni vele, hogy kihasználják, megalázzák, mert a gyűlölet nem keresztényi érték, és ma Magyarországon a keresztény középosztályt jórészt azt tartja egyben: féktelen gyűlöletet érez a világ iránt, ami körülveszi. Nagyorrú hazaárulókat vizionál, akik azon vannak, hogy eladják Amerikának meg Izraelnek a haza szikes rögjeit. De aztán nem mondtam rb-nek semmit. Észrevettem, hogy tényleg fél. Már olyan mélyen van benne a harag, hogy azt hiszi, túlélési ösztön. Ráadásul frankhitel, agresszió és a közszférából kapott fizetés határozza meg, mit gondol a valóságról. Nem bánthatom. Megpróbálhatom megnyugtatni és csillapítani a dühét. De szeretni, amit elvileg az egyháza hirdet, nem tudok helyette.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
