Így mondják, olyan, mint a refrén a dalokban. Mondunk valamit, és utána tesszük hozzá. Lehajtott fejjel, de már csak imitálva a szégyent. Muszáj vagyok. Az általános nyomor ezért nem csak az anyagmegmaradás elve szerint jó. Nem ezért édes a hatalomnak. Nem csak azért kedves nekik, mert amit innen elvettek, az ott szolgál. De mert a nyomor megoszt és uralkodik. Az éhes embernek nincsenek szerettei, rokonai, nem érdekli a nővér, a tűzoltó, a kiéheztetett munkáját féltő, félig vagy tán egészen nyomorgó hazámfia. Magára figyel. Nem befelé néz, félre ne értsük. Csak ül, ha ülhet, és nem gondol semmire. Semmire sem gondolni jó. Sokkal jobb, mint sajnálni mást. Akkor már inkább önmagát, van miért. Nem ideje, lelke nem jut másra. A nővért, kultúrmunkást, tanárt, tűzoltót, vadakat terelő juhászt majd szánja más, akinek még maradt egy szelet szeretet a szívében. Akinek az erejéből még futja.

Néznek a lézengő nővérek a tüntetésen, alig néhány száz kórházi napszámos, ha egyáltalán, állnak kétségbeesve, nem értik. Hol a nép? Kinek az anyja, testvére, férje nem volt még beteg, ki nem látta a kórházban, amit látott.

Ahogy néz a salakos, málló falról a penész. Ahogy megáll a szíve a világnak. Hogyhogy nem tüntetnek a Kossuth téren ezrek? A tévének nyilatkozó nővér lesüti a szemét, pedig nem a királyi vagy egyéb csatlós tévé veszi. A többiek műszakban vannak, ezt mondja szegény asszony. Olyan fáradt, alig tud beszélni. Vagy mellékállásban, ezt is mondja, és ő is érzi a szégyent, mert ilyen nincs: az emberi méltóság nem egy abrak a mellékállással. De mégis. Minálunk igen.

Az apanázs eleinte csak az időt veszi el. Aztán az elvett idő viszi a szívet is. Nincs szíve a fáradt magyarnak, mert ha néha magára marad, és fulladva megáll, nem érti, hol van. Hogy miért van ott. És ha a gondolataiból is kiveszik a szolidaritás, akkor megy veszendőbe a kegyelem is. Körülbelül tavaly ilyenkor adtam föl. Akkor elengedtem a naivitásom; menjél, röpüljél, kicsi naivitás! Addig azt hittem, hogy az irodalom, a sajtó, de legalább a nyelv, a magyar nyelv szolgálata, szóval ezek a nemes ügyek miatt ezen a mesteremberek, mi kénytelenek vagyunk hozni valami minimumot. Olyan magasat, mint a lábfürdő. Nevessenek ki. Nem gondoltam magasabbra, csak hogy a bokámat nyaldossa. Aztán azt olvastam a Magyar Nemzetben – az Írószövetség közgyűlése előtt gondolta végig dolgos hétköznapjaikat egy esszéista –, hogy a Szépírók Társasága behódolt a hatalomnak. A karakán Írószövetség meg nem. A behódoló beköltözött a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a karakán meg nem volt hajlandó föladni függetlenségét. Ezt most csak azért mesélem el maguknak, mert megmutatja a kortárs lélek hatalmi logikáját. Nem az acsarkodás fontos, abból akadnak cifrábbak, de a nézőpont, ahonnan a világra néz.

A Szépírók Társaságának (szerintem a legfontosabb magyar írószervezetnek) nem volt semmije: szobasarka, hokedlije, borotválkozótükre. Kapott kicsi szobát. Az Írószövetségnek négyemeletes székháza van. A svejki logikát követve a székházban nyújtózás lehet hőstett. De nem a függetlenség hősiessége. Itt kezdődik a sunyiság, és itt már nem csak a szolidaritás ér véget (vagyis nem csak arról van csak szó, hogy a másiktól még a szobát is irigyli), hanem az elemi tisztesség is. Ez a retorika úgy írja fölül a saját hatalmi helyzetet, mintha a beszélő lenne az áldozat, a kivételezett szerep a másik átpozícionálásával hősiessé válik. A poszt tengelyesen tükrös lesz a saját, valódi helyzetére. Ezzel a logikával működik ma a hatalom: a kortárs kegyenceket és urakat felénk üldözik. Üldözi őket valaki. Ők a pénzt, paripát és fegyvert birtokló számkivetettek. Mintha a párttagok ellenzékiset játszottak volna a hetvenes években.

Szegeden bezárták a Grand Cafét. A szabad gondolkodók egyetlen terét, ahol a valódi értelmiség összegyűlt, ahol a hagyomány és a gondolat miatt a város több lett, mint házak összessége. Nem volt nagyobb hatásuk, hatásunk, mint amekkora az elmondott szabad szónak ma van. A hatalom felől nézve: semekkora. Még fülkeforradalom se lett volna belőle. Nem azért zárták be, mert féltek tőle, és még csak azért sem, mert értették volna a jelentőségét. De mert üldözte, támadta őket, megalázott urakat a független gondolat. És mert az ostobaság nem tud élni nem egészen homogén környezetben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!