Újra dobozban alszanak a könyveim, költözés előtt vagyunk. Minden akkurátus figyelem hiábavaló volt, nem sikerült teljesen megőrizni a betűrendet, az ábécé praktikusságát felülírta a helykihasználás komor igénye. Pedig hogy szeretem a házi könyvtárunk belső logikáját, és most talán hónapok, de lehet, hogy egy év is, amíg visszaáll a rend. Ám addig ez a megbomlott státus különös gondokkal szembesít.
Leveszem, hajolok, emelek, és közben azon töprengek: szabad-e könyvet kidobni? Megalázni a nyomdász, a tördelő, a korrektor munkáját, hiszen ők talán nem lettek időközben gazemberek és/vagy mentorok, mint a szerző. Nézem a novelláskötet ügyetlen, erdélyi kiadását, újkorában is kopott volt a borító, egyedi darab, alig néhány száz példány készült belőle, és még a szöveg is valami, az akkoriban pimasz, szellemes írópalánta ma sámándobos mesterének legjobb tanítványa, a közpénzherdálás fejlődőképes iparosa.
Mi legyen vele? Mehet a dobozba? Az új otthonunk régi polcain is ott pipiskedjen?
Vacilláltam kicsit, aztán betettem. Igen, magam sem tudom, miért, de maradhatott. Talán, mert él bennem a remény, és már látom magam előtt a damaszkuszi utat, ahonnan megtérnek majd hónapok vagy évek múlva egykori kollégáim… Na nem, nem ezért.
A „belülről bomlasztók” üdvös hordája persze előbb-utóbb megjön majd, de nekem ettől se jobb, se rosszabb nem lesz. Akkor miért utaztatom el azt a megsárgult példányt? Talán a pályakezdő, naiv népfrontos önmagamnak tartozom ennyivel? Az ifjú költőnek, aki azt hitte, hogy az ő generációja más lesz, az irodalom szent ügye, a nyelv, a gyönyörű magyar mondat tisztelete összetart minket?
Lehet. De még kinevetni sincs kedvem azt az ostoba, Mészöly- és Esterházy-rajongó bölcsészt, aki voltam, akinek ezek az idolok elfértek egy szívben Gion és Székely, Szabó Magda és Sinka írói világával.
Egyszerre szeretni Móriczot és Krúdyt (ahogy a zseni Mándy is), később is ez volt az én bódult ideám, de nem kalandozom el többet. Miközben mi, fiatal írók arról álmodoztunk, hogy egyszer majd benne leszünk az ÉS-ben meg a 2000-ben, egyszer csak vagy benne voltunk, vagy nem, de kifordult a sarkából a világ, és a pályakezdő költőkből államtitkár lett, meg mentor, meg elnök, és a magyar mondathoz nincs már közük, nemzedéket, elveket, az „irodalom ügyét” emlegetni meg röhejes. És én mégsem dobom ki azt a viharvert, vékonyka novelláskötetet, amelynek különben megvan a magyarországi kiadása is (azt is beteszem), ugyanannál a kiadónál jelent meg, és ugyanakkor, amikor az én Pletykaanyum először.
Micsoda tisztesség volt, édes istenem, először kézbe fogni a könyvet! Még éjjel is felriadni, és kislámpánál átlapozni, szagolgatni, a könyv, a könyv, ami mindennél fontosabb, az életnél is, természetesen.
Hát nem, nem fontosabb. A középkorúság lábvizében ebből a nemzedékből kiázott minden, erkölcs és tartás nélkül meg esetleg csak csodálni lehet az előttünk járó generációt, sajnos EP-t már nem (mennyire hiányzik!), de Nádasdyt, Takács Zsuzsát, Závadát és Kántor Pétert szerencsére igen, a nagyokat, akiknek még mindig a munka, a mondat a legfontosabb, akik mögött még felnőtt egy utolsó világ, Háy, Darvasi, Tóth Kriszta, Márton László, akik tudják, hogy az írás az élethez kell, hogy levegőt tudjunk venni, mondatot görbíteni olyan, mint világot hajlítani, hajtani; kalapálni a létet: hát ezt tudja a mondat.
Aztán pakoltam tovább, és megint csak megborzongtam. Feledett mester könyve került sorra, Nem jön többé a drótostót, ki tudja ma már azt, hogy ki írta ezt a szívszakasztóan szép régi, viharsarki regényt, keressék meg, ha erejük, kedvük engedi. És persze a régi kismesterek verseskötetei is dobozba kerültek, megsimogattam, leporoltam őket, ha már megtaláltam a nyelv örök szerelmeseinek alázatos gyűjteményeit, egykori újságírókollégák, olvasószerkesztők, korrektorok bátorságpróbáját. Az egy életen át csiszolt négysorosok gazdái ők, a világ legszebb mondatvidéke ez, a derék középszer, aki nélkül nem lenne se irodalom, se haza, a szó önkéntes napszámosai, rabszolgái, akiknek legtöbbször egy első és egyben utolsó kötet adatott, és akiknél senki sem volt hívebb olvasója a nagyoknak.
Aztán, amikor már azt gondoltam, hogy minden marad, és költözik velünk, mégis összeszedtem magam, és a sallangot félretettem. Bezacskóztam minden alibi könyvet, összegereblyézett kiállításmegnyitók, alkalmi szösszenetek temetőit, csókosok túlárazott és túl is nyert pályázatainak tolakodó albumait (ezek persze mind dedikálva).
Hogy ki merem-e dobni őket, tényleg, azt még nem tudom, még maradt néhány tévelygős napom, hogy erőt gyűjtsek ehhez a tanult és előre megfontolt barbársághoz.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!