Grecsó Krisztián: A mi osztályunk

Ezt így kell mondani. Vittek. A mindig mások. A nem tudjuk, kik. Akikhez nincs közünk. A magyarul beszélő idegenek. Eddig nem találtam adatot rá, hogyan történt. Vonattal vagy gyalogosan, hogy álltak-e az utcán a szomszédok, dobálták-e őket a gyerekek, nézték-e a házaikra éhezők, mit visznek kis motyóikban. A szatócsék jöttek vissza, Kleinék, Panka néni és a fia, Viktor. A fatelepes, a fogorvos és a hentes odaveszett az egész családjával, illetve a fatelepes már a második zsidótörvény után öngyilkos lett, mert nem a haláltól félt, hanem a kiszolgáltatottságtól, attól az ipari jövőtől, amiről akkor még csak a zsigereiben sejthetett valamit – ha a körülötte szaporodó gyűlölet miatt nem kapott levegőt.

Négy család, legalább húsz ember, a szomszédaink, a szeretőink, a barátaink, szépek, csalfák, egészségesek, sánták, tele voltak örömmel, irigységgel, bánattal, nagy szívük volt meg lapát kezük, legalább húsz ember, vér a vérünkből. Ők is kapálták azt a fekete földet, ami a művelés miatt engedelmes máig, járták a követ, ami fényessé kopott, verték a vájkot, metszették az udvar fát. A porták az ő portáik voltak, a házaik máig állnak. A fogorvoséban többször is jártam, az egykori váróterem ma asztalosműhely, „mennyit vacogtam itt”, mondta anyám, amikor körbenézett. A Kleinék hazatértek, visszajöttek azok közé, akiknek olyan sokat hiteleztek, akikkel együtt próbálták kiérlelni a napokat. Pannika néni és Viktor is visszajött, nem tudták, hogy hozzák magukkal a vádat, hogy tömbökké fagy körülöttük a világ, mert a létük és a nemlétük is ugyanarra emlékeztet, hogy erre mi képesek vagyunk. És ez az erre nem elviselhető.

A szárazkapus, terebélyes polgárházak hallgattak, de aki eltekert mellettük, tudhatta, hogy azok a mások mi vagyunk. Tudta és nem akarta tudni. Néhány hét múlva, mivel az új szentesi csendőr inkább szította a gyűlölet tüzét, Pestről küldtek zsandárokat, hogy kimenekítsék a pogrom elől Kleinéket. Fegyveres őrök kísérik ki őket: másodszorra is. Viktort gyilkossággal vádolták, mindenki tudta, hogy megölt egy barna lányt és kifolyatta a vérét, mert a zsidók, szám szerint ketten, az idős Pannika néni és félénk fia, Viktor templomot akarnak építeni, és ahhoz szűz lány vére kell. Látták. Hogy oda megy be, a szatócsboltba a lány „utoljára”. A mások. A valakik tudták, hogy oda megy és hogy vissza nem jön. Bedobálták azok a nem mi vagyunk az ablakot.

Viktor a hatvanas években még egyszer hazanézett a falujába. Ahol az anyja felnőtt, ahol ő is felnőtt, ami akkor is az övé, ha a falu ezt nem engedi. A múltját, az emlékeit nem lehet elvenni. Csúszkált a Kurca jegén, kergetőzött a kastély alatt, kelengyét kínált annak a lánynak, akit Mindszent határában valaki aztán meggyilkolt. Húsz év telt el, amikor hazajött, húsz év alatt nálunk mindent elfelednek, de Klein Viktor látogatása miatt hisztéria lett. Nem engedték a nőket és a gyerekeket az utcára. Háromszor bosszulta meg rajta a faluja, hogy él, hogy más, hogy ugyanolyan, mint mi.

Ezt tudom én magamról mondani, ez történt a mi osztályunkban. Tadeusz Słobodzianek legendás darabjára utalok, persze. A mi osztályunk – ha bántóan egyszerűen akarom összefoglalni – egy második világháborús pogrom feldolgozhatatlanságáról szól, arról, hogy a bűnnel nem tudunk szembenézni, még ha az áldozat képes is lenne megbocsátani, a bűnös, magának, soha. Vigasztalhatatlan darab, megrázó, gyötrelmes, Kelet-Európa negatív mítosza. Játsszák a Katonában Pesten, Máté Gábor rendezte, nagyszerű előadás. Láttam a napokban egy színházi fesztiválon egy másikat: végzős növendékek játszották, húszéves ifjak egy szomszéd országból. Tükörben tükröződő tükör volt ez: a saját szembenézéseink kudarcai az ő szembenézésük kudarcaiban, hogy meg sem próbáltuk, és aki megpróbálta, az sem jutott semmire. Mindez egy lengyel történet távolinak látott világában, a kelet-európai perspektívából: magát mentegetve.

Az előadás után kerekasztal-beszélgetést vezettem az ifjú színészeknek. És én balga, megkísértettem az Istent, azt kértem, mutatkozzon be mindenki, beszéljenek magukról. A mi osztályunk is így kezdődik, mondják a zsidó és lengyel nebulók, kik ők, mi volt az apjuk és mi az ő álmuk. Mondták a szomszéd ország diákjai is, és ekkor még nem éreztem a bajt, tetéztem, megkérdeztem, mi közük nekik ehhez a történethez, és ha már ezt választották vizsgaelőadásnak, mit tudnak a „saját osztályukról”. Hogy az apjuk, nagyapjuk nézte-e, ahogy kiskanállal kaparják a volt osztálytársai az utcakövek közül a gazt, esetleg az ő nagyapjuk volt-e az, aki kaparta. Huszonéves, nyíltszívű, tehetséges fiatalok voltak, néztek rám, kétszer kellett feltenni a kérdést, és még mindig nem értették, pedig csillogott a szemük, és már aurájuk volt, színpadi jelenlétük, boldogok voltak, ügyesek, és ebben a boldog önfeledtségben bírták azt felelni. Hogy náluk ilyen nem történt. Ők nem tudnak róla, hogy történt volna. Ebben a pillanatban benne voltunk a darabban, mi magunk lettünk azok, akiket néhány perce még megvetve, döbbenettel néztünk. Azon gondolkodtam, fölálljak-e. Hogy most ki kell-e menni. Aztán maradtam. Mert rájöttem, hogy már az előadás alatt, amikor még néma tanú voltam, aközben is ezt éreztem: hogy egyébként is mi magunk vagyunk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!