Grecsó Krisztián: A néma tartomány

Nem ismersz meg, ugye? Megnéztem még egyszer az ürgét: vagány fazon, trikóban, rövid gatyában, ötvenes férfi, széles váll, vastag fekete haja copfba kötve, őszes borosta. Nem is volt ismerős. Az „én mindenkire emlékszem” hangomon feleltem. Nem. Sötét volt, langyos nyári este, a Művészetek Völgye szívében, a Palya udvarban álltunk. Zenélt a Rájátszás, készültem én is vissza a fénybe. Gondoltam, hamar rövidre zárom az állítólagos régi ismerőst. Úgysem tud meglepni, mi soha az életben nem találkoztunk. Aztán bemutatkozott. Meg tudott lepni. Öltönyben láttam utoljára. Rövid hajjal. Frissen borotválva. Három cikluson át volt ifjúságom városának polgármestere. Utolsó a liberális vezetők közül, becsületes, jó ember, sok sikerrel, sok kudarccal, ahogy osztotta az élet.

Percekig viccelődtem a stílusváltásán. A koppányos külső istváni lelket takar. Nem nevetett velem. Keresi magát ötvenesen, próbál itthon maradni, próbál azon a vidéken maradni, amit szeret, ahol felnőtt, ahol én is felnőttem, nem eljönni, nem disszidálni. Szép, régi szó. Disszidál. Bólogatok, elcsöndesedek, az elmúlt tíz évben negyvenezer ember tűnt el arról az elátkozott, magára hagyott, elfeledett vidékről. Egy gyulányi város: ennyivel lett kevesebb a Viharsarok utolsó megyéje. Út nem vezet oda, gyárat nem építenek, magas iskola nincs. Oda még stadiont sem akarnak felhúzni, és ez mindent elárul a vidék lehetőségeiről. A megye ispánja komoly ember, szakértelemmel, gyakorlattal. Korábban egy benzinkút biztonsági őre volt, ami jó dolog, a naftára vigyázni kell, azzal mennek az autók. Szakemberek, tudósok, művészek tűntek, menekültek el, kevés a munkájához értő ember maradt pozícióban, ami persze országos divat, de egy szegény, elmaradott vármegyében ez dupla csapás.

Régi barátom előbb a megfélemlítés technikáiról mesél. Hogyan lehet kalodába zárni közszolgákat, pedagógusokat, vízműdolgozókat, újságírókat, könyvtárosokat, szerelőket, vállalkozókat. Bármilyen ellenzéki program, megmozdulás retorzióval jár. Mennek ki a megfigyelők. Mindenki tudja, kik azok. Nézik az elvtársak, hogy ott vagy. Felírják a neved. Aztán megbosszulják a szervezőn, a helyen, és magukon az ellenzékieken. Aki bármilyen szerepet vállal, utána nyúlnak, nem taníthat, nem dolgozhat. Ha arrébb megy, néhány várossal, mondjuk, odaszólnak. Másnapra eltűnik az aláírt szerződés, a kolléga mégsem alkalmas pedagógusnak, mégsem jó vízügyi szakember. Ha a naiv lélek nem érti meg, mi baj, akkor a régi ispán, aki azóta pénzügyi szakértő a székesfővárosban, üzen. Vagy az új üzen. Vagy csak egy elvtárs utalgat az utcasarkon. Hogy bármit próbál, bárhová szeretne elhelyezkedni, ki fogják nyírni. Ez a szép szavuk. Ezt használják. A kinyírást. Ki fogunk nyírni, ezt mondja a hazáját, megyéjét szerető nemzeti szív. És meg is csinálja. Aztán olyan is van, hogy valaki elköltözik. A Dunántúl paradicsomi lehetőségekkel kecsegtet: állások, gyárak, stadionok. De az elvtársak kitartóak és vérszomjasak. Elvtársak mindenütt vannak. Oda lehet nekik szólni. Ismeretlen elvtársak, de majd ők is szólnak valamiért. És akkor ott is sikerül. Reménytelenné, nyomorulttá tenni képzett, szorgalmas, tenni vágyó magyar emberek életét. Hobbiból. Bosszúból. Mert a hazafiasnak mondott szív, és a nemzetinek nevezett kegyetlenség gyári üzeme ezt kívánja.

És látja ezt mindenki, látja nagyon jól. Nyolcmillió ember néma tartománya a magyar vidék, és egy se meri mondani, hogy ne éljen Eduárd. Tükör előtt állunk, kifordított walesi bárdok: nyomor és rettegés. Egyik magyar teszi ezt a másik magyarral. Honfitárssal, régi egyetemi baráttal. Egykori szorgalmas városvezetővel. A magát hazafinak nevező üzleti érdekcsoport. Tűnjél el ebből az országból, ezt üzenik, amikor konkrétak. És akik feladják, el is tűnnek. Csak most értettem meg azt a hatszázezer ember. Aki hányt a habokra. És kitántorgott innen. Mert megunta, hogy féljen. Mert megüzenték neki. A nemzeti keblek. A dagadó hazafiak.

Lehetne jönni vele, igen. Hogy akkor ki árul el és mit. Hogy ki a hazának elvesztője. Hogy ki adja el piti ügyekért, két fillérért. Mindenét. De mire lenne jó? Mit segítene? Különösen azokon, akik nem mernek szólni, akik, ha kenyeret akarnak, hallgatniuk kell.

A török dúlások után az én kedves megyémben alig néhány ezren laktak. Egyszer már sikerült újra kezdeni. Igaz, akkor nem mi pusztítottuk el saját magunkat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!