Utolértem apámat, pedig nem igyekeztem. Elég volt, hogy iparkodott velem az idő, és egyszer csak megtorpantam a sápadt Gogol utcán, mert megrohant a felismerés, és én nem bírtam lépni. Érettségizők jöttek szembe, harsogó, ünneplőbe öltözött fiatalok, akik érezték, hogy aznap végképp és tökéletesen megadta nekik magát a világ. Először csak irigy voltam, mert nekem már nagyon régen nem adja meg.
Már jó ideje nem tudom azt hazudni magamnak, hogy közöm van a dolgok menetéhez. Számoltam keveset, és kiderült, hogy kerek, szép kerek szám a távolság köztem és az érettségi között. Éppen húsz év. Húsz dagadt esztendővel ezelőtt vágtattam ki életem első, bőre szabott öltönyében, mint zabolátlan csikó, a csongrádi utcára. Hogy zöldelltek, milyen fényesen a tágas főutcán a platánok! Úgy gondoltam, a világ nélkülem nem működik, és ebben annyira biztos voltam, hogy szerintem nem is működött volna.
A húsz év még elengedett volna, nem cövekeltem volna le Magyarék autószervize előtt. Mert a két dekád ugyan nem kevés, de lesz az még több is, ha az ég úgy akarja. De valamiért eszembe jutott az apám. Hátsó gondolat volt, kusza, röppenő, alattomos gondolat, a számok gonosz misztikája, hogy bizony akkor, amikor én megváltani készültem a világot, de legalábbis fel akartam feszülni a szivárványra, ő éppen olyan idős volt, mint én most. Számoltam megint, hátha mégsem, az nem lehet. De hiába osztottam-szoroztam, mégis így volt. Lehet. Tizenegy éve nem él már, úgyhogy helyette mosolyogtam a régi önmagamon, helyette bólogattam búsan, mormolva, hogy azok a régi rozsdás idők.
Nemrégen láttam egy videofelvételen az interneten. A tömegben áll és balra fordítja a fejét. Nem sok, a hivatali videós ezután újra a szónokot veszi, a publikumra nem pazarol szalagot. Néz apám és balra fordul. Ennyi. És én majdnem bőgtem, mert tizenegy éve nyugtatom a sebet, amit hagyott, koptatom a sérelmeket, a haragot, és ezzel együtt felejtek is, akár akarom, akár nem. És már egészen elfelejtettem, milyen idegesen, szinte remegve tudta oldalra fordítani a fejét, és milyen sóvárogva és szomjasan tudott nézni mindig, bármit is gondolt. Láttam róla képeket azóta, de nem láttam mozogni, élni, nézni, nem láttam, ahogy az állához nyúl, mindig olyan izgatottan simogatva a csúcsát, mintha rosszul borotválkozott volna.
Ilyen idős korára már túl volt minden konfliktusomon, kamaszkorom túlkapásain. Már bement tárgyalni a kollégiumigazgatóval, hogy vegyenek vissza. Aztán úgy jött haza, hogy visszautasította az igazgató ajánlatát, mert belőlem nem lehet gyáva ember. Ugráltam örömömben, csak szegény anyám nézett szomorúan a konyha kiégetett linóleumára, hogy de éppen ezért mentél oda, Jani, ezt akartad kérni, mert nem bírjuk fizetni az albérletet. Apám meg, az örök gyerek, akkor még csak harminchat volt, istenem, fogadkozott, hogy majd ő duplán dolgozik, de az ő fia akkor sem mehet abba a galád lelki nyomorba vissza.
Nem dolgozott duplán, sehogyan sem dolgozott, és tudta ezt anyám nagyon jól, látta a szemén a könnyfátyolt és érezte a hangján a hős gyerek indulatát, ezért nem szólt, nem mondta, hogy majd ő fog dolgozni duplán, csak megtette, szó nélkül, hogy én járhassak továbbra is gimnáziumba, hogy ne törjön meg az életem, ahogy az övéké megtört velem, miattam. Hogy ne játsszon velünk örökké „ne tovább!”-ot a sors, és valaki merjen álmodni, menni, szállni valami idegen magasság felé, ami onnan nézve legalábbis jobbnak, fényesebbnek, boldogabbnak tűnik.
Én még nem álltam ki senkiért, nem hazudtam, nem ígértem, nem dolgoztam érte, nincs mögöttem senki, aki haraggal vagy jó szívvel mondaná a nevemet, ezt a szlávos, ropogós, szegény csúnya nevet, amit az apám hagyott rám, és amit most hozhatott volna akár egy ünneplőbe öltözött érettségiző diák is, jöhetett volna velem szemben ott a Gogol és a Hegedűs Gyula utca sarkán.
Aztán hagytam, nem voltam már tovább a saját apám, elnéztem a Duna felé, Buda lusta hegyei nyugtatóan hallgattak, és arra gondoltam, most egy darabig nyugalom lesz. Még tizenegy év, éppen annyi, amennyi ideje nincs velem az apám, még annyi van, hogy olyan idős legyek, mint ő, amikor meghalt. Addig nem kell méricskélni, tükör elé állni, hasonlítgatni, csak lesni az életet, mikor oszt és milyen lapokat.
Grecsó Krisztián
szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
