Szürke volt az ég, mintha elhamvasztották volna Istent, és különben is szomorú volt a vasárnap, ahogy illik. Újlipótban ilyenkor szokás kiszállni az életből, szigorúan vasárnap délután, és nekem is megfordult a fejemben, ha nem lennék boldog, hanem éppen ellenkezőleg, szomorú lennék és boldogtalan, most elérkezettnek látnám az időt a mélységes és gyógyíthatatlan depresszióra.
Éppen nem esett, kaptunk tíz langyos percet, hogy átsétáljunk a kertes művelődési házba. Ahogy beléptünk, újra rákezdte. Hetek óta esett, már minden síkos volt, nyálkás az anyagok bőre, gomba nőtt a házak falában, moha és sár fedte az utcát; csak a Pannónia általános dacos kapuja ragyogott a Tutaj utca felől, rajta a szigorú regula: „Fiúk bejárata”. Hangszerekkel jöttünk, meg versekkel, álságos alázatossággal nyitottunk be a művészbejárón, vártuk, hogy foglalkozzanak velünk, kurjantsanak ránk, pillogtunk, mint a gyerek, aki ijedőst játszik, és tudja, a fájós térdű nagyapa ott lapul a fotel mögött. A kollegina lelkes volt és rémült. Szomorú vasárnap délután volt, két óra, aki ilyenkor nem a kést élezi, hogy hosszában felhasítsa az ereit, az éppen a rántott húsért nyúl, a feleségére nevet, és iszik még egy korty fujtós szilvapálinkát. Én is arra vágytam, bárcsak rántott húsért nyúlhatnék, nem voltam éhes, csak otthon akartam lenni, otthon és vasárnapi családban, nem gitárral a hátamon és versekkel a hónom alatt. Uborkasaláta-illatot éreztem a folyosón, de csak az élet vagy az élet helyettese tréfálkozott velem, odakint, mondom, vigasztalhatatlanul zuhogott, és bent… Bent tökéletes volt a nyugalom. Egyetlen néző sem fészkelődött, vakaródzott, csörgött-zörgött a teremben, nem zavarta kíváncsi szem a belső sétát, a lelki kanosszát. A vasárnapi publikum hagyott minket levegőhöz jutni. Várjunk, mondta a kollegina, hátha. Talán betéved valaki. Én meg bólintottam, mert várni és cipekedni nagyon szeretek, mi is lenne, ha ezeket nem szeretném. Belőlük áll az életem.
Ebben a reménytelen és önmagán is kacagó, lemorzsolt vasárnapban, a lebegő nihilben láttam meg. A gitárt. Az úgynevezett rockmúzeum tágas termeiben vizitáltam, és ott pihent a falon. Ronda darab volt, ormótlan és buta, láttam, hogy ügyetlen kéz faraghatta, tömpe ujjak, remegő kéz. És igen, a felirat szerint borsodi bányászok készítették maguknak a munkásszállón – még a hatvanas évek elején. Soha efféle instrumentumot valójában nem láttak, csak egy fekete-fehér képük volt, Bródy állt rajta, úgy képzelem, és volt a kezében egy gyönyörű test. Egy karcsú nyakú, simogatni való csoda, amit ha megérintett, megszólalt a szabadság. És a bányászok értették, érezték ezt. Ezért a tizenkét órás pokoli műszak után nem a kocsmába mentek, hogy megigyanak egy savanyú és langyos Kőbányait, hanem elővették a rongyosra nézegetett képet, és álmodoztak. Hogy egyszer talán ők is repülhetnek a dallal, ők is belekiabálhatják a szénporos életükbe, hogy nyílik még a sárga rózsa. Addig álmodoztak róla, addig hergelték egymást, míg nekiláttak képről gitárt csinálni, kifaragták a testet és szemre megcsinálták a bundozást is. Bródy Tini biztatóan nézett rájuk, és ők addig tapogatták, szerették azt a csúnya testet, amíg valami hamis illúzió és még hamisabb nóta el nem szabadult belőle.
Ott álltam a szomorú vasárnapban, és mosolyogtam, mert tudtam, hogy van remény. Történhet itt bármi, amíg efféle akarat és vágy van az emberekben, addig hiába illegeti magát a nyomor, meg a diktatúra, amíg valaki minden erőn felül, a föld mélyéből feljőve is dalolni szeretne. Leragad a szeme, remeg a keze, de gitározik, mert nem lehet megállítani a képzeletet, a zengést, a repülést, a dalt. Megsimogattam én is a csúnya testet, és azt képzeltem, vagy reméltem inkább, hogy az ózdi romatelepen most is akad apuka, aki bádogból vagy bútorlapból tákolja a gyereke és a saját álmát. Vagy ha más nincs, zsírpapírt rak a korpás fésűre, és azon zizegi el, hogy azt mondtad, hogy ez az élet. És nem halunk meg. Az ember soha el nem téved.
Visszamentünk a terembe, a boci szemű Kollárlaci lepakoltatta a hangosítást, hogy magunkban tudjunk zengeni. A bányászokra gondoltam, hogy vajon élnek-e még. A bányászok, mint a mosónők. A terem közben csöndesen tele lett, kicsi terem, és mi énekeltünk, a bányászok meg hallgattak minket, vagy az is lehet, hogy mi voltunk a bányászok: dacos, kérges szívű, konok férfiak, akik akkor is itt akarnak élni, ha már nincs rá ok, és akkor is szeretni akarják ezt az ittet, ha már nincs miért.
Szerzőnk, Grecsó Krisztián az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
