Áron visszadőlt az ágyra. Különös, keserű nosztalgia kerítette hatalmába, most jutott eszébe, hogy milyen hosszú ideje nem látta a régi barátait. Velük beszélgetett utoljára így, a gimnáziumi táborozásokon, egy sötét szobában fekve. Ilyenkor meredeken őszinték voltak, mintha ittak volna, olyanokat is elfecsegtek, amiket nappal sohasem árultak volna el egymásnak, és volt a beszélgetésekben valami pezsgés. Bármiről is esett szó, erotikus dolog volt hallgatni. Egészen elrévedt, Kerekes Lacika másodszor szegezte neki a kérdést, mire megértette.
„Szóval, minek jöttél?”
Áron zavartan magyarázott, a megtiszteltetés nagyságát ecsetelte, és hogy a világi emberek, akiknek csak a pénz az érték, föl sem tudnák ezt fogni, hogy miről is van itt szó. Talán csak a sérült emberek, mármint a testileg, mint Lacika, talán ő. Merthogy a pénz nem az első, ott van a vak ember példája Jézus Krisztussal, aki, bizonyosan mondani sem kell, azt kérte…
„Ki jön?”, vágott közbe Lacika.
„Ezt meg”, hebegte Áron, „hogy érted?”
„Melyik gyógyító?”
Áron meglepődött, vajon miből találta ki a fiú, hogy érkezik egy gyógyító, de ha már így ráérzett, akkor megpróbált innen közelíteni, és igyekezett minél plasztikusabban lefesteni a karizmatikus gyógyító személyét, azt a tiszteletet, nagyságot, ami övezi. De érezte, nem elég pontosak a kifejezések, amiket választ, így nem lehet valójában átérezni, hogy a legnagyobb, legjobb, legfontosabb személy érkezik. Egyenesen az USA-ból.
„Az ennyire karizmatikus személyek bizony csodás dolgokra képesek”, mondta, és maga is meglepődött, hogy milyen izgalomba jött, szinte remegett a hangja, ahogy magyarázta, hogy ő most a Lázár jelenetét képzeli maga elé, és hogy ígérni semmit sem ígérhet, de képzelje csak el a Lacika, a Szentlélek közelében talán még ő is, az ő mozgási problémája, egy „kelj fel és járj”-tól akár. Garancia, ugye, nincsen, hiszen az az ő hitén is múlik, azt neki is kell akarnia, de a gyülekezet vezetése abban a megtiszteltetésben részesítené, talán már érti is, nem kell se hálálkodni, se sírni, szóval: ő lehet az. Gondolja meg, milliók várnak a gyógyulásra! És nem a milliók, hanem ő.
„Ez egy feka manus, ugye?”, kérdezte Lacika.
Áron majdnem leesett az ágyról. Talán, mit tudja ő, illetve lehet, igen, látta a plakátokat, és színes bőrű, afroamerikai férfi.
„Miért fontos ez?”
„Neki már gyógyultam”, mondta Lacika. „Pökhendi egy alak, Istenemre, reklamált, hogy nem elég gyorsan álltam fel a székből. Hogy nem kell ennyire túljátszani. Mondtam, fordítsák le neki, kapja be, béna vagyok, nem megy azonnal. Ha látod, mondd meg neki, Kerekes Lacika azt üzeni, fákjú.”
Áron percekig csak dadogott, hogy mire gondol. Miről beszél, talán nem értik egymást, ő nem tudja, mi vihette ennyire tévútra a társalgást, akkor most igyekszik tiszta vizet önteni a pohárba.
„Arról van szó, hogy…”
„…hogy így drágább lesz”, vágott közbe Lacika.
„Drágább?”, hüledezett Áron. „Minél?”
„Minél?, baszkikám, ne játsszad már itten a sült tököt, mert elszáll az agyam! Tizenöt rugó nem lesz elég, mert ez a feka egy pojáca, és ha megint sámánkodni akar, lelke rajta, de neki csak harmincért gyógyulok, és akkor még örüljön, hogy keresztényi alázatból nem a triplája.”
Áron nagy levegőket vett, megint felkavarodott a gyomra, újra és újra elmagyarázta, mekkora lehetőség ez, próbálta elölről kezdeni, más szavakat keresett, úgy beszélt, mint aki nem hallotta a korábbi válaszokat, mint akinek ilyen sűrű cinizmusra már nincsen füle. Mindig hasonló válaszokat kapott.
„Ilyen hülyén még senki sem alkudozott”, mondta végül Lacika. „Testvér, ne fárasszál tovább a szent maszlaggal, mert el sem megyek. Különben is: mikor kéne táltos csikóvá lenni?”
„Holnap”, felelte Áron.
„Baszkikám, jó, hogy nem aznap jössz, hogy de ugorjak is. Nem is érek rá!”
Áron üvölteni kezdett. Mi az, hogy nem ér rá meggyógyulni? Hát ha nyomorék béna akar maradni egész életében, lehet, de ilyen lehetőség nem lesz többet, az biztos! Mi lehet fontosabb a gyógyulásnál?
Kerekes Lacika döbbenten kapcsolta fel az ágya melletti kisvillanyt; felült, megnézte magának a hepciáskodó alakot.
„Te tényleg ilyen hülye vagy? Nem csak játszod?”
„Nincs is nálam ennyi pénz”, felelte lemondóan Áron.
„Akkor valóban stupid vagy”, csodálkozott Lacika, „de ne keseredj el miatta. Igazából mindegy. Nem érek rá, mondom. Magyarbánhegyesen gyógyulok holnap, egy őrült jó arc jógi gyógyítónak. Keleti alapon ontja a csodákat, és mindig hülyére dicséri a felállásomat. Igaz, nem fizet, csak tízet, de folyton azt harsogja, nincs még egy ilyen hiteles felállás, mint az enyém. Hogy látszik a küzdelem rajta. Oszkár-díjas, érted? Úgyhogy a te pökhendi, feka hályogkovácsod csak menjen a fenébe, inkább gyógyulok ennek a lökött, festett magyarnak, ez legalább nem csak egyszer jön egy évben.”
Áron alig figyelte, miről magyaráz Lacika, ismét a gimnáziumi táborozások estéire gondolt, és olyan erősen vágyott vissza, hogy szinte fájt. Pedig most az is eszébe jutott, hogy milyen rossz volt egyedül maradni, amikor a többiek észrevétlenül, néha mondat közben elaludtak, ő meg csak hallgatta a szuszogást meg a nyugtalanító zajokat a szomszéd szobából. Átvillant rajta, hogy megkérdezi: vele most mi lesz, de aztán olyan ostobának, olyan reménytelennek hatott a kérdés, ráadásul úgy rátört a fáradtság, hogy már csak félálomból hallotta Kerekes Lacika meséjét a reggeliről. De jó, gondolta még utoljára, mielőtt álomba zuhant, most nem én maradok ébren.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
