Az Eszékiben azt beszélik, hogy azért tűntek el a taxik a városból, mert a sofőrök a menekülteket utaztatják a pesti nép helyett. Ott ül mindig a második pultnál egy postás, csak kaparja tovább a sorsjegyeket, nem szól, pedig ha meccsről vagy politikáról van szó, mindig van véleménye, de most fel sem néz, talán mert a menekülteket már mindenki unja, és el is tűntek, nincsenek szem előtt, lehet, hogy azért, mert sárga autókban tartanak Ausztria felé.
„Ezt már senki ki nem deríti”, ez a kocsmai konszenzus, ebben maradnak, hogy ezt csak az égből látni, vagy talán onnan sem. „Mindenesetre Pesten nincs taxi”, mondják. Nézem őket, két jól öltözött férfi, az egyiknek görbe a háta, meg egy bundás asszony, micsoda úri közönség van ma itt, gondolom, nem hittem volna, hogy az Eszékiben a taxizás lesz a téma. „Még ötvenhatban is volt bérkocsi”, mondja az egyenes hátú, „apám hívott a hatkerbe autót telefonon, pedig a szomszéd utcában lőttek, most meg akkor sem jön, ha megpukkad az ember”. Réz Pál memoárja jut az eszembe, ő is azt meséli az egyik fejezetben, hogy kocsit fogtak, úgy mentek a forradalomba, nehogy lekéssenek valamiről; az eseményekről, így szokás nevezni a sorsot, hogy események. Iszom egy korty sört, az élet mindig megy tovább, erre gondolok, mert szeretek egyszerű dolgokra gondolni, és hogy az élet megy, az az egyik kedves ideám. Akkor is megy, ha lőnek, vagy ha szabadságharcát vívja egy nép, valahogy akkor is el kell jutni a Bródy Sándor utcába. „Ma meg csak zenél a vonal”, mondja a görbe hátú férfi, „hívása fontos a számunkra”, ezt darálja az automata, aztán meg nem fontos, mert kocsi meg nem jön. Ha esik, azért nem, ha szombat van, azért nem.
Bólogatok, nekem is ismerős, lehet, hogy most is forradalom van, ez jut eszembe, csak csöndes, mint az eső, és én lemaradok róla, mert elbambultam. „Miféle forradalom?”, kérdez vissza a csapos, amin meglepődök, ezek szerint ki is mondtam, amit gondolok, „hát nem tudom”, hebegek, „amolyan civil, hogy az emberek nem hagyják, hogy ez egy rossz ország legyen, ételt osztanak, nem tűrik, hogy gyerekek aludjanak az utcán”. „De ez egy rossz ország”, tiltakozik a görbe hátú férfi a pénztárgépek mellől, és erre megint nincs kedvem felelni, „de vannak néhányan, akik nem akarják, hogy az legyen”, ezt kellene mondanom, de rossz kedvem lesz tőle, hogy keveset vagyok köztük.
Ezért inkább csak bambulok. Valamiért tucatnyi kiselejtezett öreg pénztárgép hever a sarokban, mintha régi munkahelyek, álmok, családi nyaralások temetője lenne, némelyiknek csak a szarkofágja van már ott, a régi szalagok, mintha a koszorúkon lennének, csak nem az van beléjük marva, hogy „Búcsúzunk”, hanem, hogy „tétel 1”.
Az Eszéki egy apró Magyarország, a pultok fölött cirádás faberakás, mintha Kós Károly rajzolta volna, délibábos hely, tele szabadnapos Pató Pálokkal, fogadni is lehet, remélni, álmodozni, nagyot mondani. Rádión és tévén is megy a lóverseny, mintha az életben, a pezsgésben lenne az ember, és mégsem kell kimozdulni Újlipót-Alsóról. A múlt héten dráma volt, dráma a pult mellett, alig élte túl a törzsközönség, egy nyurga, izgatott tekintetű férfi fogadott, csak előtte még kért egy pálinkát, mert a pálinka is fontos, nem csak a játék, és abban a pillanatban ment el a fogadás, ahogy kellett, az utolsóban, de az utolsó pillanat is pillanat, esküdöztek sokan, hogy még belefért, de valamiért már nem fogadta el a gép, „a rohadék gép”, és persze, hogy ezután mindenki a futamot nézte, pontosabban hallgatta, mert a tévében nem az a futam megy, amire fogadni lehet, az csak illusztráció, valami sporttévé, de a hang az tényleg a Loviról jön, és mindenki kezében megállt a pohár, mert persze, hogy nyert volna a nyurga ember, hatvanháromezer forintot kereken, végre valaki nagyot nyert volna, és rittig, hogy nem. Arra gondoltam akkor, hogy hiába jöttem el Viharsarokból, mert itt is csak a csodavárás megy, és itt is csak az a csoda, hogy majdnem volt egy.
Minden pénzét eljátszotta a nyurga ember, ezt már csak a csapostól tudom, belebolondult a majdnem nyerésbe, ami érthető, még a közönséget is felkavarta a remény reménye, nemhogy őt.
Ha kijövök az Eszékiből, néha megállok a Váci út sarkán, nézem, ahogy a daruk rakják az új irodaházat, az ezredik goromba irodaépület egy sarkon belül, tele lesz majd öltönyös férfival meg a kosztümös nőkkel, akik rohangálnak fel-alá, mintha egy másik bolygón élnének, és azt remélik, hogy nem látnak minket, meg nem tudnak rólunk, és nem is, meg persze magukról sem, amikor majd megjelenik egy másik irodaházból egy másik öltönyös férfi, és közli velük, hogy a cégükben, ötven százalékban van egy új tulajdonos, és ennek vagy örülnek, vagy hát Vincent Vega tud másképpen is beszélni, és akkor majd azt kívánják, hogy bárcsak az Eszékiben ülnének, és azon tűnődnének, hogy van-e itt most csöndes forradalom, vagy, hogy miért nincs a városban taxi, amikor még ötvenhatban is volt.
Grecsó Krisztián
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
