"Most van esély, idén karácsonykor talán rendbe jön a viszonyuk, visszatalálhatnak egymáshoz..."
A kupéban koszos, szakadt fejtámlák fogadják, akárha benn is köd lenne, szállong a por, és úgy érzi, még a levegő is ragad. Egyre kövérebb ez az ország, gondolja Andor Iván, ahogy körbenéz a kupéban. Ő az egyetlen, aki tartja a formáját, a mellette ülő, elegáns hölgyön feszül a kosztüm, akárha föl lenne feszítve, csak az arcbőre löttyedt, püffedt felkarján ropog, kínlódik az anyag, férfias válla átér az ülés peremén. Próbál arrébb húzódni, de a másik oldalt termetes asszony fészkelődik, kendő van a fején, olcsó, koptatott farmert visel, magas szárú kínai tornacipőt. A nejlonszatyrokat az ölében hagyja. Az asszony vastag combja hozzásimul.
„Hová utazik, kedveském?”, kérdezi valakitől az asszony.
Beleolvas a Don Quijotéba. Ismét meglepi az irónia ereje, legutóbb is így járt, úgy látszik, Cervantesre nem lehet felkészülni, se emlékezni rá, mert újra és újra meglepetést okoz. Valaki megrázza a karját.
„Önt kérdezi a hölgy!”, mondja a szemben ülő férfi.
„Parancsol?”
„Hová utazik, kedveském?”, kérdezi megint az asszony.
„Hogy én?”
„Maga!”
Hirtelen nem érti, mit akar tőle az asszony, s mire rendbe szedi a gondolatait, a kupé valamennyi utasa az ő válaszát várja.
„Szarvasra”, nyögi ki.
„Család?”
Általában rutinosan kihátrál az ilyen helyzetekből, vénasszonyok, túlbuzgó tanítványok elől, de most nem érez rá, hogyan lehetne az asszonyt tapintatosan leszerelni.
„Igen.”
„Kicsodáékhoz tetszik menni? – kérdezi az asszony –, én is szarvasi vagyok, sose láttam magát.”
Vajon mennyire lenne kellemetlen, ha felállna és kimenne? Felnéz, nehéz csomagjain kabátok, kézitáskák.
„Vargáékhoz. Varga Istvánékhoz.”
„Csak nem a hitoktatóhoz tetszik menni? Vagy másik Varga? Kije magának, kedveském?”, kérdezi az asszony, és a combjára teszi a kezét. Ráncos a keze, de a bőre puha, tenyere rásimul az öltönynadrág kényes anyagára, és egy pillanatig úgy pihen ott, mint egy termetes pók.
„Kije magának?”
Alig bírja legyűrni az ingert, hogy ne lökje le: „a sógorom”.
„Jolika a maga testvére tetszik lenni? Milyen jó asszony!”
„Igen.”
„És milyen szépek a gyerekek! András már misézett is minálunk a kistemplomban. Ha maga azt hallotta volna. Csodásan prédikált!”
„Misézett?”, kérdezi meglepve Iván, és arrébb húzódik.
Az asszony visszahúzza a kezét: „papnak tanul, vagy nem is tudja?”.
Ismét többen Ivánra néznek, akárha számon akarnák kérni, mégis micsoda dolog, hogy nem hall az unokaöccse előmeneteléről.
„Dehogynem!”
„Jól van, na, hiszen testvére, tudja azt maga.”
„Persze. Csak meglepett, hogy… így rohan az idő.” A kíváncsiskodók megbocsátóan merülnek bele az olvasásba. Induláskor szinte mindenki, akárha ez lenne a járaton az előírt olvasnivaló, egy igénytelen kivitelű, színes pletykalapot vett elő, amelynek kiadói angol nevet adtak: „történet”.
Iván eltűnődik, vajon miről prédikált a keresztfia. Milyen rémisztő, hogy egész évben nem is gondolt vele. Ha eszébe jut a család, otthon képzeli el őket, hangzavar van és rumli, a nappaliban a karácsonyi jövés-menéshez több kinyitott asztal van összetolva, megy a tévé és a rádió, senkinek semmi dolga, csak hasztalan telnek a napok. Eddig bizonyos volt benne, hogy máskor sem történik ott semmi, nincs igazolható idő, nem jut előbbre semmi, csak a jeles napoktól lehet remélni valami mást.
Elszégyelli magát, egy tolakodó asszony ostoba szavai után támadnak csak kételyek benne, hogyha nincs ünnep, otthon is történhet érdemi változás. András prédikált a templomban. Vajon értette volna otthon is, hogy ez mekkora dolog? Vagy annyira érzéketlen lett volna, hogy elengedi a füle mellett?
„Szent Péterről beszélt az Andráska – mondja az asszony –, hogy előbb nem szerette a Jézuskát, de aztán megvakult, és visszafordult az útról.”
„Pál.”
„Az, az. Azt mondom, Pál.”
Ivánnak most eszébe jut az az emlékezetes kirohanása, amin két éve olyan csúnyán összekaptak. Emese valami rajzversenyen járt Csongrádon és harmadik díjat nyert. Dobozos bonbont kapott, emléklapot meg egy helytörténeti zsebkönyvet. Mutatta is a nagybátyjának a filctollal ügyetlenül megrajzolt emléklapot, a helyes rajzokat, amik elnyerték a zsűri tetszését, és a könyvet. Iván nem figyelt oda rá. Később, amikor a kezébe akadt a zsebkönyv, nem tudta, hogy a kislány ajándékáról van szó, csak látta, hogy egykori gimnáziumi osztálytársa írta.
A férfiból az egyetem után hírhedt kommunista iskolaigazgató lett. Amikor Iván a hetvenes évek végén Berlinbe költözött, az igazgató elvtárs megüzente neki, hogy jobban tenné, ha átszökne a Fal túloldalára, mert ha egyszer hazatolja a képét, elviteti. A zsebkönyv végigvette a város szakrális emlékeit, a templomokat és feszületeket, de még a fontosabb síremlékeket is, a szerző szenteskedő, magyartalan mondataiból dőlt az ájtatosság.
Iván, pedig nem jellemző rá, kijött a sodrából. Akkor sem hagyta abba a büdös kommunistázást és az egykori ávós tiszt ostorozását, mikor András, jó érzékkel, igyekezett menteni, ami még menthető. Nem akart ellentmondani a keresztapjának, csak szerette volna, ha a férfi nem rontja el a húga örömét, hogy egy ócska zsebkönyvet kapott jutalmul.
András Szent Pálról kezdett beszélni, hogy hallotta-e Iván bácsi Saulus történetét, talán ahogy neki, ennek az egykori kommunista igazgatónak is felnyílt a szeme. Ő ettől még inkább dühbe gurult, hogyne, hallotta ő kismilliószor a damaszkuszi úton történteket, és András vajon hallotta-e, mit mondott a nagy magyar író kilencven táján, mert szerinte igen szellemes megjegyzés, hogy „csúcsforgalom van a damaszkuszi úton”, és ez a legkevesebb, ennél sajnos gyalázatosabb volt a helyzet.
Emese zokogott, az emléklap a térde alá gyűrődött, István azt suttogta a fülébe, hogy „hiába van annyi eszed, professzorkám, ha ilyen goromba tuskó vagy”, ő abban a pillanatban értette meg, hogy mit csinált, nagyon szégyellte magát, többször is bocsánatot kért az unokahúgától, és úgy tűnt, kislány meg is bocsátott neki.
De nem tudta türtőztetni magát, megint beleolvasott a könyvbe, pedig Jolán szinte ráparancsolt, hogy ne rontsa tovább a hangulatot, tegye le, de nem bírta nem olvasni és nem szidni, közben elégtételt érzett, feketén-fehéren látszott, hogy a zsebkönyv szerzője fajankó, ráadásul plagizál.
„Ide többet ne gyere – mondta akkor István higgadtan –, és vidd el azt a vacak könyvet is.”
A vonat meglassít. „Tavaly is itt volt?”, kérdezi a mellette ülő asszony.
„Nem.”
Nem gondolta volna, hogy két év, és viszonylagosan rendbe jönnek a dolgok. Hogy ő majd ismét Mezőtúr felé utazik, ahol átszáll a szarvasi vicinálisra.
„Büszke lehet arra a családra nagyon. Milyen okosak!”, lelkendezik az asszony, aztán őt is végigméri: „maga is tanárember?”.
„Igen.”
„Pistát imádják a gyerekek. Nem olyan unalmasan beszél a Szentírásról, mint az atya, és nagyon okos.”
Kényszerű fecsegéseikre gondol. Még sohasem gondolt bele, hogy István művelt embernek számít. Lehet, hogy túl mélyre lő? Nem a leárazásokról, a Magyarországon is megtelepedő bolthálózatokról kellene beszélnie a sógorával? Talán túlkompenzál, és a család, jogosan, úgy érzi, hülyének tartja őket?
Odakint oszlani kezd a köd, valamivel többet látnak a határból.
Mintha fertőzött volna a föld, sárfoltok ütnek ki az összecsontosodott havon. Mint a himlős, beteg bőr. A lapos árkok mentén, ahol már elolvadt a hó, feketéllik a part, akár egy felszakadt seb.
„Mindjárt Mezőtúr”, mondja az asszony, a kupéban többen pakolni kezdtek.
Ő még hosszú pillanatokig nem mozdul, nézi a fejkendős asszonyt, a nő rámosolyog, hibátlan műfogsorán végigszalad a fény, Iván arra gondol, most van esély, idén karácsonykor talán rendbe jön a viszonyuk, visszatalálhatnak egymáshoz.
„Jön?”, kérdezi az asszony.
András rámosolyog, és elteszi a Don Quijotét. A hősök, gondolja, sohasem úgy néznek ki, mint ahogy elképzeljük.
GRECSÓ KRISZTIÁN
SZERZŐNK AZ ÉLET ÉS IRODALOM MUNKATÁRSA
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
