Meddig nyújtózik a cafatokká rongyolódott gyerekkocsik, kiszuperált petróleummelegítők, szétrepedezett autószélvédők, elhajlítgatott fóliabordák és megkopott gumiabroncsok által lakájossá tett otthon! A többi utassal együtt, ameddig csak lehet, nézem a tábort, nem bírom róluk levenni a szemem. Próbálok rájuk gondolni: az emberekre. Tűz a nap, mintha nem is január lenne most.

Eszembe jut egy régi nap, ahogy tűzött, hitoktatáson ülök, gyerek vagyok, a legszebb kötött pulóverem van rajtam, a repedezett, cipőpuculó hokedlin jutott nekem hely, mert elkéstem, nem baj, nézegetem az Én első hittankönyvemben az Urat, a Teremtőt, a nagyszakállút. Akkor még nem tudom, és nem is gondolok erre, de ahogy emlékezem, úgy néz ki a képen, mint egy hajléktalan. Elviselhetetlenül tűz be a nap, nem tudok megbújni előle, bármerre tartom a fejem.

Az oktatás után nem tudtam kinyitni a lakatot a biciklin. Visszasétáltam segítségért a parókiára, szúrta a nyakam a kötött pulóver. Kopogás nélkül nyitottam be a házba. Azóta sem tudom elképzelni, hogyan lehetett örülni annak a testnek, ez a tudás nem érett meg bennem az idővel.

Az egyik hajléktalan integet a vonatnak. Bólintok, mosolygok rá. Én meg vagyok borotválva. Eszembe jut a „mindent el kellene rontani” mániája. Egész életemben kísértett a szándék, hogy egyszer megtegyem, ami az adott pillanatban a legrosszabb döntésnek látszik. Nem csak belerondítani valamibe, kárt okozni, hanem megtenni valami vagy valaki mással és magammal szemben a lehető legnagyobb rosszat.

A két ünnep között lerobbant a kocsim, most lett kész. Ezért vonatozom. Nagyon régen nem mentem vonattal haza. Fujtós szurokszag van, minden ragad. Az időben megy a vonat, de ott is nagyon lassan. Eltörött a szivattyú csöve, ezt mondta a szerelő, azért nem indult karácsony után a kocsi. Nagyon drága az új szivattyú. Minden új nagyon drága.

Szentesen majd elsétálok a buszig. Ott lesz a megállóban a kamasz énem, ott áll az Utasellátó mellett, ő is buszra vár. A tenyérnyi darabokban fölvert aszfalton majdnem kibicsaklott a bokája, liheg. Szorong, hogy nem fér föl a buszra. A dagadt hátizsákból, amelybe a fölvételi ruhát: zakót, nadrágot, évek óta megkötve tárolt nyakkendőt gyűrte, megpróbálja kiszabadítani a napszemüvegét. Irtózatosan fáj a feje. Akkor is esztelenül tűzött a nap.

A világon belüli harmónia a világ és a világ feletti harmóniát jelenti. Hékédnél megáll a vonat. Itt várakozott a marhavagon a nagyapámmal, amikor másodszor indult a Don mellé. Elviselhetetlenül tűz be a nap a kupéba. A marhavagonon nem volt ablak. A hékédi erdőt, mint egy középkori várost, omladozó betonfal veszi körül, de néhol kívül is bokrok vannak. Kitört a természet.

A teremtéskori világosság, az első nap világossága elrejtetett a világ elől. Belőle áll fenn a világ. Azt mondják, ahol a Bibliát tanulmányozzák, ott megjelenik ez a fény, az ősfény, amely azóta nem mutatkozott. Sürgősen élni kell, erre gondolok Hékéden. Két hónap alatt három búcsúzásra kell kimenni. Irtózatosan kezdődött az év, és pokolian végződött az előző. Csönd van, a szomszéd zokogva költözött el, megette a sok hitel a lakást, ott nőttek föl a gyerekek, de a piacra visszajárunk, a piacon majd találkozunk, mondja a nő, ettől a pillanattól a volt szomszéd, korombéli, két nagy gyerekkel, kajla kamaszfiúk, nem szégyellik, sírnak, mint a tavaszi eső.

Fölkapom a fejem, a szentesi állomás tövében égő csipkebokor. Dehogy: csak a forgalmi iroda ablakain táncol ki a fény. A vibrálás hamar lankad, a bokor ágakká, sujtásokká lazul, már csak a szélben hullámzó girlandok, elszabadult tapétacsíkok, ökörnyálak, fodrok forognak kicsit. Aztán eltűnnek azok is. Megérkeztem. A vészféket nézem. Az állomáson hajléktalan várja az utasokat, mintha mindenki nagybácsija lenne, hosszú fehér szakálla van, ahogy hozta a szükség. A nap, hát persze, tűz. Tartja a szakállas ember a tenyerét fölfelé, nincs benne semmi, és nem is tesznek bele semmit a sietősen távozók. Megint a féket nézem, vajon most is megbüntetnének, ha most meghúznám, hogy állunk? Végállomás, mondja a kalauz, tessék már leszállni! Bólintok, veszem a kabátom. Oda fogok menni, határozom el, oda fogok menni a hajléktalan férfihoz, és meg fogom neki mondani, hogy nem tudom, létezik-e kiút ebből a főzelékszagú pokolból vagy nem.

Mire leszállok, nincs ott. Valamiről mindig lemaradok.

Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!