Grecsó Krisztián: Éhes márciusi ifjúság

Nosztalgikus és melankolikus ünnep ez, mert az ifjúságról szól, a bódult és szemtelen ifjúságról. A márciusi ifjaknak még nem fáj, vagy ha fáj, akkor is jó nekik, bennük még az önsajnálat is üde és illatos, és csak az éhség mardossa őket belül, nem az irigység…

Békeidőben voltam márciusi ifjú, szabadság volt, frissen jött és naiv szabadság, a rendszerváltás éve volt, a valódi márciusi ifjak, ha tudták volna, hogy végül ennyit kell várni arra az áhított függetlenségre, visszafeküdtek volna, amúgy is olyan esős volt a reggel, és esős időben nem forradalmi a magyar lélek – de nem tudták. És én sem tudtam, hogy a márciusi ifjúság nem örökbérlet, mert senki nem mondta, és én akkor még semmit nem vesztettem el, se tájat, se embert, egészében volt a megélt világ, a „minden egész” csak később törött el.

A gimnázium, ahová jártam, úgy áll, őrködik az út közepén, mint egy forradalmi katona. Az épületig tart a főút, ott nekiütközik a cirádás, rokokó épületnek, és mire megkerüli, már két vékonyka mellékutca lesz belőle. A gimnázium előtti téren voltunk forradalmárok, Posta tanár úr szerkesztette a műsort, és én csak mondtam, zsolozsmáztam a versszakokat, nem is értettem, mit beszélek, hogy mit keresnek a fényes Petőfik között komor József Attilák, csak éreztem, bársony nesz inog. Fogalmam sem volt a nyomorról, nem láttam soha olyat, kinek levesre se telt, se kenyérre, nem háltak az utcán, hát nem tudtam, mit mondok, csak mondtam, bele a szabadság friss levegőjébe. Daloltunk is, magunk megzenésített Petőfit, ha férfi vagy, démoll, légy férfi, efdúr, mintha tudtuk volna, mit jelent férfinak lenni, erősnek, bátornak, szilárdnak. De nem is volt rá szükségünk, senki nem akarta, hogy hitvány, gyönge bábok legyünk.

Az ünnepi műsor után, szombat volt, visszasétáltam az üres albérletbe, még kenyér sem volt, a disznózsír fehér téglájában valaki elnyomott egy csikket, arra gondoltam, megebédelhetnék valahol, de kuncogott zsebemben a krajcár. Mégsem borultam el, ragyogott a tér, a kilencedikről látszott a virágzó, nyújtózkodó város, a Tisza-part, ahogy beleér a vékonyka Körös, a főutca fehér fürtös platánsora kihúzta magát, és én tudtam, egy márciusi ifjú nem lehet komor.

Azon gondolkodtam, kihez állíthatnék be ebédre, kinél voltam a legrégebben?

Egyszerű és tiszta módszer volt ez, a helyzet hozta, telefon nem volt, nem lehetett előzetesen szondázni a vendégfogadási hajlandóságot, ugrani kellett, erősen, bátran, szilárdan, elindulni, mint egy márciusi forradalmár, becsöngetni, hogy csókolom, Tímárné tanárnő, van-e még hely az asztalnál, és ha már úgysem tetszik elküldeni, akkor tessék hamarjában visszatenni a gázra a húslevest, melegen szeretem.

Kicsit tétováztam, mert még egy magamfajta márciusi ifjú is érezte, hogy ez több mint szemtelenség, de győzött az éhség, arra jutottam, hogy egy helybéli osztálytársamékat lepem meg, Kati néni rántott csirkéjét éri a megtiszteltetés. De ekkor csöngettek, kopott, nyomorult albérlet volt, és hétvégén nem jött oda senki, egy márciusi ifjú állt az ajtóban, az a srác, akivel a Petőfi-dalt zengtük a gimnázium előtt, azt mondta, már tálban volt az aprólék, amikor megkérdezték a szülei, hogy és annak a másik márciusi ifjúnak van-e mit enni.

Ilyen volt akkoriban, arrafelé a forradalmi hevület. Szerény volt és csöndes, be volt panírozva, a szabadság nemcsak azt jelentette, hogy nekünk van, hanem azt is, hogy másnak van-e, és nem volt ebben semmi hősies, se magasztos, egészen magától értetődő volt, mondhatni ösztönös, leültem egy majdhogynem idegen család ünnepi asztalához, mert volt hely, és mert szívesen adták, „enni mindenkinek kell”, ezt akkoriban nem csak a márciusi ifjak tudták, tudta az egész szabaddá lett, magában még naivan bízó, boldog álmokat kergető magyar haza.

Szerzőnk, Grecsó Krisztián
az Élet és Irodalom hetilap munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!