Elég nagy volt a csodálkozás az osztályban. Szenczi tanár néni azt mondta, hogy elmarad a fizikaóra, mert az országban, vagyis Budapesten fontos dolog történik. Annyira jelentős, hogy meg kell néznünk a tévében.
Attila, a technikus betolta a tévét, és hosszan babrált az antennával. Az az egy tévé volt az iskolában, egy behemót zsúrkocsin tologatta teremről teremre, azon a készüléken máskor sohasem néztünk adást, csak videót. Öveges professzor beszélt belőle meg a kőszívű ember fiai. Ám most Attila egy rozoga szobaantennával bajlódott, hogy bejöjjön a kép, a magyar egy. Szenczi tanár néni elhallgatott, jelentőségteljesen körbenézett, és azt mondta, erre mindig emlékezni fogtok. Erre a mondatra emlékszem leginkább. Hogy erre emlékezni fogok. Azóta sokaktól hallottam ezt a generációmból, száz meg száz pedagógus gondolta úgy akkor, hogy nem tart nyelvtan- vagy kémiaórát, és nézett ragyogó szemmel a diákokra, aztán mondta ösztönösen ugyanezt, hogy erre, és itt szinte mindnek elcsuklott a hangja, mindig emlékezni fogtok.
Szorongós mogorva délelőtt volt, egy férfi beszélt a Parlament erkélyéről, az emberek tapsoltak, azon az órán nem feleltünk. Amúgy nem változott semmi, velünk legalábbis nem, csak előzékenységből nem kérdeztem meg a tanárnőt, hogy mi volt ebben a fontos. Csak azért, mert azelőtt ilyen boldognak, reménykedőnek még nem is nagyon láttam. És nem akartam, én, botor kamasz, elrontani az örömét. Meg aztán: ezt láttam otthon is. Valami jött a családon és az udvaron kívülről, a világból, ami személyes örömet okozott. Amiről beszéltek a felnőttek, izgatottak voltak tőle. Azelőtt sohasem okozott igazi boldogságot olyasmi, ami az utcáról jött. De most nem is akármilyet! Apámék nem (csak) inni, hanem fontoskodni jártak a kocsmába, és most olyan emberek is bementek, akik máskor elkerülték, a nagyemberek is, beszéltek, egymás szavába vágtak, „hogy lesz”: erről volt szó mindig. És apám is nagyon értette, hogy lesz. Én kicsit mulattam rajtuk, gyerekes volt az egész, megannyi túlbuzgó mintadiák, olyanok voltak, mint a pedálgépek az iskolában.
Az úttörőket, azért biztos, ami biztos, még felavattuk. Negyed óra volt az egész ünnepség, gyanúsan rövid. A tanárok morogtak, kihallatszott a vita a tanáriból, hogy minek kellett ezt. Mi csodálkoztunk, hogy miért ne kellett volna, hiszen így van ez minden évben. Továbbra is a felnőttek különös játéka volt a köztársaság. Kicsit idegesítő bohóckodás, valami olyasmi, ami nincs sehol.
Évekig sajnáltam, hogy nem voltam már érettebb. Hogy ennyire keveset értettem az egészből. Milyen szép és felemelő lehetett! Micsoda pátosz lengte be a napokat. Mennyi gyönyörű remény. Egy fiatalos ország fiatalos tempóra váltott, így látták magunkat: egy vagány, okos ország. És az egész világ ilyennek látott minket. Az erkélyről kikiáltott köztársaság a reményteli jövőt jelentette, hogy végre nem leszünk tovább a Nyugat Keletje, se a Kelet Nyugata. Kitörünk végre az örökös balkáni járomból, mi leszünk az egykori keleti blokk sikertörténete. Annyi meggyötört évszázad után a magyaroké a jövő. A köztársaság szó ezt jelentette a szüleimnek, ettől volt minden perc, mondat olyan fontos, ezért kellett, mint egy hangyabolyban szaladni, fontoskodni, tervezni. A köztársaság azt jelentette, hogy van hangjuk, véleményük, és az ő szavuk számít, ez az ország az ő szavukat akarja hallani. Attól lesz valamilyen. A köztársaság volt a szabad és európai élet, a figyelem és törődés metaforája. És nem azt várták, hogy a köztársaság törődjön velük, ők akartak törődni a köztársasággal: feladatuk volt, felelősségük és akaratuk.
Másfél év múlva bezárt a téesz és utcára került a fél falu. A leszázalékoltak és bezárkózottak faluja olyan reménytelen volt, mintha a cinikus élet minden percével meg akarta volna fizetni azért, hogy az embereknek volt néhány boldog hete, amíg azt hitték, közük van a saját sorsukhoz. Percek alatt visszakúszott a cselédvilág, és a legrosszabb régi reflexek, uraskodás, gyűlölködés. Hogy ez alulról szivárgott-e felfelé, vagy felülről lefelé, majdnem mindegy is. Persze nem az, mert nem mindegy, kinek a bűne, hogy mára általános a lelki és szellemi nyomor, hogy ennyire megfertőzött mindent. A párt embere tarkólövést követel a köztársaság huszonöt éves születésnapján. Úgy látszik, a sors továbbra is büntet minket, magyarokat azért a néhány ábrándos hónapért. Hogy pökhendi módon reménykedni mertünk, mert elhittük, hogy jók vagyunk, méltók vagyunk sikerre, jobb életre. Szép csöndben visszaoldalogtunk a Balkánra, a keleti béklyó végleg beleégett a bőrünkbe. Az a három és fél-négymillió szegény, éhező magyar meg mit sem tud arról a napról, amikor egy ember, huszonöt évvel ezelőtt, kiállt egy teraszra és beszélt valamit a hazáról.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
