A fiatal felnőtt józan ember, érti a pénz hatalmát, féli a lakbért, a rezsit, tudja, hogyha hosszúra nyúlik az éjszaka, gyötrelmes lesz a reggel, és azt is, hogy a munkanap nem egy metafora, hanem a leggyötrelmesebb valósága a nyelvnek. A fiatal felnőtt mégis szabad ember, mindene megvan még diákkorából: felvágott nyelve, pimasz lázadása, derű és akarás. Még a naiv hite is az övé, van idő, ráérünk még, és ez csak a bevezetés, lesz másmilyen az élet. Igaz, még ilyen: korpás és kisszerű… de ha beindul.
Aztán nem indul be, mert nincs minek beindulni, mert ez már az, de a fiatal felnőtt, éppen kiszédülve az iskolából, tudja úgy látni, mintha jönne még valami. Egy másik világ, és ettől a vattacukros könnyedségtől olyan kikezdhetetlen.
Én egy fűzfás, Körös-parti városban voltam szabad, oda költöztem vissza az egyetem után, a sétálóutca tágas volt, és ha kiáltottak a borozó teraszáról, hogy „hé, hahó”, tudtam, biztosan nekem szólnak, vagy ha nem, hát jó leszek én is. Biciklivel jártam, hagytam lenőni a hajam, egy öreg iskolaépület egykori igazgatói lakását kaptuk meg, az volt a kvártély, „szolgálati lakás”, valaha gyönyörű nappali lehetett az az akkora felfűthetetlen hodály, amelyben alig néhány bútor jelentette felnőtt életem kezdetét.
A fiatal felnőtt nevet magán, mert érti, hogy mindenben járatlan, tudja, hogy nem így megy, ezért remek társaság. Meg lehet enni vele az első saját főzésű krumplilevesét, és nem kell szólni mindjárt, hogy ez nem az utolsó krumplileves lesz. Majd rájön. Hogy lesz még utána sok, mert másra nincs pénz, esetleg változatosságnak, hétvégére ott a tojásos tészta.
A fiatal felnőtt már gyilkos humorral válaszol, ha a jövőről kérdezik, de azt nem gondolja, hogy az odakozmált lábasok, elmaradt vizsgák, és esetemben: az első regény széteső fejezetei, még évek múlva is ugyanazok az elmaradt vizsgák és széteső fejezetek lesznek. Hogy onnan már nagyon nehéz tovább iramodni, mert nincsenek tanárok, mesterek, mentorok, akik sarkallnak, biztatnak. A fiatal felnőtt még azt nem tudja, hogy attól kezdve senki nem akar jót, csak legfeljebb nem akar rosszat, egy mezőny, egy pálya, egy széles préri a lét, ahol sokan már csak a centit vágják, mert a nyugdíj felmentésében reménykednek. És ez valahogy nem érthető a fiatal felnőttnek. Hogy lehetne ő egy kategória, egy sublótfiók, egy szántássor a nyugdíj ejtőernyőjét nyitogatókkal?
Aztán, mire megérti, hogy nagyon is egy pályán masíroznak, már az egész nem fontos. Mert addigra rémisztőbb, hogy tényleg olyan rövid, évtizedek koppanása az élet. És nincs se lassulás, se leltár, se megnyugvás, nem hoz elégedettséget, nem tart tükröt sem osztálytalálkozó, sem sörözés a régi barátokkal, mert mindig van egy keserű izgalom, egy „mindjárt vége”, „már indulnom is kellene”-érzés, mindig hallani, ahogy a komiszár idő a fülünkbe röhög.
Nem tudom, hogy akik ugyanott húznak le évtizedeket, azoknak is kart karba öltve járnak-e tér és idő, de én a napokban hazaszaladtam ifjúságom és fiatal felnőtt éveim viharsarki városába. És az a nap is úgy telt, mint ahogy azóta telik az idő, hogy eljöttem onnét. Nem is gyorsan, inkább észrevétlenül. Hát hogy lehet az, hogy az ott eltelt öt év, sikerre éhesen, mindenbe beleszagolva, hasznosan és kártékonyan, indulatosan és jókedvvel élve, még mindig olyan vaskos és emlékezetes? Azóta meg úgy párolgott el tíz év, hogy nincsenek útjelző oszlopok, se régi ajtók, ahová be lehetne nyitni.
A régi város olyan, mintha meghagytad volna ifjúságod mauzóleumát. Lassabban, nehézkesebben mozogsz benne, már ott van a táskádban az olvasószemüveg, mégis, a mozdulataidon látod, hogy ez a test még tudja, ha kacag is magán, de nagyon is tudja, hogy ez mind ő volt egykoron.
A régi város persze már nem az ifjúság. A régi város mindenképpen a halál ígérete, mások és a saját halálod nem is olyan groteszk zümmögése, amolyan halk surranás, ahogy a lemezre érkezik a tű, úgy mondja feléd az Andrássy út, a sétálóutcává lett egykori tér, a teraszos Körös-part, a régi kocsma, hogy nyugodj meg, nincsen semmi baj, ti, perlekedő, nevetgélő, kalapálgató édes bolondok mindjárt, de tényleg mindjárt nem lesztek sehol.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
