Ahogy a térben vannak kijelölt helyek – nekem a szülőfalum legelébb, amelynek, megfogadtam, valódi nevét többé le nem írom; és a bőségében is udvariasan falusias Békéscsaba; a fukar, mégis bőkezű Szeged, ahol az almamáter szorított a keblére, akár valami kívánós özvegyasszony régen látott unokaöccsét –, szóval, ahogy a térben léteznek megszentelt helyek, úgy az idő is kifesti magának a fontosabb pillanatokat. Gurulnak a kacska, ínséges hétköznapok, és hol okkal, hol majdnem oktalanul, de legalábbis talányosan lesznek percek, órák, amelyek már a megtörténésük pillanatában is ünnepiek. És ez tényleg tudható, nem a fals nosztalgia hangolja át őket. Az átélés maga, az örök jelenidő impozáns. Pedig küllemükben a szokásos kopottságukban telnek el, valamiért mégis bizonyosan érezni: ez a most kikerülhetetlenül fontos történés. Volt.
Akadt egy izzó, gyűrött utam haza Gyomaendrődről másnaposan. Ragyogott a hajnali főtér, a fölöslegesen tágas, pazarlóan széles pusztai falu, ami akkor is sértődött és elhanyagolt, ha figyelmet kap, ha gondoskodni akarnak róla. Az idegeim maguktól megfeszültek, ahogy az utóbbi évben mindig, zsigerből jön, velem ébred a falánk gyomorideg. Álltam egy idegen kisváros főterén, buszállomás, Krisztián-pizzéria, a kíváncsi tekintetű biciklisták úgy meredtek rám, idegenre, mintha egyenesen a szatyrukban matatnék. Elhaladt mellettem a munkások busza, ami a szeghalmi vegyi üzembe viszi reggelente a kizsigerelt, szomorú munkásokat. Nem csináltam semmit, és nem történt semmi különleges, mégis éreztem: erre a percre mindig emlékezni fogok.
Ahogy egy délutáni hazaútra még alsó tagozatból, amikor olyan mézgásan kegyelmes és édes nyár volt, mint most. És én tekertem haza Sáraságban a nagyutcán, szemben azok az öreg, mázolt falú parasztházak, amelyeket már lebontottak azóta, nádfedeles kunyhók gazos portával, hízott galambokkal, és én megéreztem, hogy vagyok. Létezem. És hogy ez a felismerés a legtöbb, amire rájöhetek, mert minden mást féltékenyen eltakar előlem a teremtés.
Akkor azt még nem tudtam, hogy ezektől a jelölt percektől a következő jelölt percekig gyakran csak elmegy, ostobán eltelik az időm, és néha még arra is képtelen vagyok, hogy megállapítsam magam. Hol, merre, meddig van, ami van? Mi változott: mi javult, mi romlott? Kit bántottam meg és kit édesgettem magamhoz? Csak éhesen és ostobán korog bennem a létezés.
Az ilyen összekötött pillanatok aztán kiszíneznek egy hol üres, hol túlzottan is zsúfolt életet, a pillanatok pókhálóvá fonódnak egybe, ökörnyállá, és ez a nem létező fonál átnyúlik egy másik nem létezőbe. Valóságossá teszi az oktondin elfecsérelt időt. Megjeleníti a közöket, az azonnal elpárolgó múlt időt: amikor még élt az apám, mondjuk, vagy nem volt kiselejtezve, de legalábbis megkopva a falusi énem, se szőnyeg alá söpörve heveny indulataim.
Milyen jó lenne, ha mint a térben, az időben is lehetne választott úton lenni. Vagy még jobb lenne, ha félúton. Utazni vágyom az időszigetek között, mindig a megérkezés előtt lenne a legjobb, ahogy most is, ahogy a térben is, a megérkezés izgalma a legüdébb, ott lenni valahol már csalódás.
Elindulnék a lázas gyomaendrődi hajnal felé, ha a múltba soha meg nem érkezhetem, akkor is. Aztán tovább, egy sárasági éjszakába, amikor a családdal először és utoljára közösen jártunk filmszínházban, illetve nem is egészen együtt, az öcsém még nem élt. Egy bolondul sikeres amerikai természetfilmre váltottunk jegyet, aztán olyan boldogan sétáltunk haza a néma sötétben, csak mi, mintha miénk lenne a jövő. Csönd volt, az öregfaluba más nem jött, akkoriban ott tényleg öregek éltek.
Elindulnék hát oda is, bele a kitalált múltba, kitalált, igen, hiszen fiktív emlékek már ezek, általam tákolt valóság, mese mind, ezeket a pillanatokat és a hozzájuk tartozó fabulákat már magamnak sem hiszem el, hiszen nem emlékszem rájuk, csak arra emlékszem, ahogy elmesélem valakinek.
Pedig ezekből a mesékből lennék összegyúrva én.
De ha már el nem indulhatok oda, legalább elvonulhatnának előttem, mint erőlködve meginduló vicinális a méhkeréki pályaudvaron. A temető felé néznék, a Bihar lankáinak. És persze, hogy én állnék minden fülkefényben. Látnám magam: könyökölök és hallgatok.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
