Egy tál étel sosem lehet szerelmes. De a falat, az igen, a harapás lehet szerelmes. És igen, a világ valamennyi csemegéje tud szeretni, a sóska is szeret, a tök is szeret, a spenót is, még az elhanyagolt és megalázott zöldségek is oda vannak érted: ha szeretnek általuk. És persze akkor, ha úgy nyújtja oda a tányért a kacér kislány, hogy erőt vár érte és törődést.

 
Grecsó Krisztián

Életem első szerelmes étke a sült krumpli volt. A bő olajban sárgára pirított hasábburgonya és a mellé kacéran odacsöppentett házi kecsap. Tessenek nyugodtan összemosolyogni a vasárnapi ebéd felett, letenni kicsit az újságot, micsoda történet lesz ez?! Hogy lenne a sült krumpliban és a házi kecsapban benne a szerelem? Hogyan lehetnének ezek a kellem és a báj érzéki játékszerei? De azért közben, amíg kinevetnek, emlékezzenek kicsit, és ha van kedvük, leltározzanak, gondolják végig a saját kamaszkorukat. Hiszen akkoriban minden lépés fölfedezés, minden reggel új világ. Azokban az első időkben édes minden szem cseresznye, nincs finomabb a menzai ebédnél… már, ha úgy tudok leülni, hogy Zsuzsi éppen szemben ül, és amikor emeli a kanalat, vágyakozó tekintetemtől megremeg a keze.

Mintha vérezne olyankor a szív: kilöttyen az alumíniumkanálból a híg paradicsomleves.

A gimnázium menzájáról sétáltunk hazafelé, az volt az első tavasz, amit a távolban töltöttem, tizennégy év a falumban, és fél év abban a felnőtt, kollégista messzeségben (ahol az mindjárt kiderült – bár még éppen csak serdültem –, hogy férfinak lenni nem azt jelenti, amit az anyám mondott, mert a férfiasságnak semmi köze a becsülethez, sem a lovagiassághoz, a férfi hazug és álszent, mert a világ kopott, és valakinek át kell festeni), szóval sétáltunk, a Tisza-gát zöldellt és ragyogott, és Zsuzsi is zöldellt és ragyogott. Harsány lány volt, mégis érzéki, ropogós, igazi csongrádi fajta, piros a bőre, mint a homoki bor, keskeny a dereka és kerek a melle, mint a metszett ágon érő jonatán. Azt kérdezte, nem vagyok-e éhes. Mert ő sütne nekem krumplit, nincsenek otthon a szülei, és estig nem is jönnek haza. Hogy kétségem se maradjon, sejtelmesen azt mondta.

– Van otthon házi kecsap.

Megremegett a térdem az ötlettől. Zavaromban a Tisza felé néztem, a szomorúfüzeket utolérték növésben a nyárfák, belomboztak alájuk, olyan volt a két, összenőtt lombkorona, mint a focisták hátul lenövesztett haja. Annyira izgultam, hogy majdnem elfejtettem válaszolni. Szomorúan pillogott a rakpart felé. Megfordultam én is, a Vedres zöldséges szárazkapuján befordult a bokrosi szódás lovas kocsija. Úgy néztük, mintha a szódás hozná a bátorságot. És amilyen humora van a Teremtőnek, úgy lett. Mire a plató eltűnt, megfogtam a kezét.

Apám szívszélhűdést kapott volna, ha látja, hogyan pucoljuk a krumplit. Ez volt a mániája, vékonyan kell húzni, különben kilószámra pazarolunk évente. Inkább maradjon rajta a héja. Ha látta volna azt a két izgulós, ügyetlen kamaszt, elájul. Remegő kézzel ugyanis nem lehet krumplit pucolni.

Vággyal teli hassal meg enni nem lehet, mert a lélek úgy megtelik a kielégítetlen kívánással, mintha rizskásával tömték volna meg. Végül: a nagy terheléstől, a sok remegéstől, elzinderedik a test is.

A krumpli kisült, forró volt és sárga, csak a hangulat dermedt meg. Úgy láttam, lecsúsztam a kegyről, Zsuzsi kelletlenül forgolódott, talán megbánta már, hogy szólt, hogy várt rám az üres csöndben a rakpart mellett, és hogy nem futott el, ahogy a dacos és önfejű lányokhoz illik. Keserűen hozta elő a titokzatos házi kecsapot: akkor inkább együnk. Megkérdezte, kérek-e. Nekem már mindegy volt, már nem volt mit vesztenem, őszintén feleltem.

– Nem tudom – mondtam.

– Hogyhogy? – csodálkozott Zsuzsi.

Hirtelen még a tájszólásom is előjött, tizennégy évem minden falusi gőgjével vágtam oda.

– Nem tudom, mi az a kecsap! Mi olyat nem szoktunk enni.

A lányokban, akármilyen süldők, ott lakik az anya, csak ezt a fiúk nem tudják. És azt sem, hogy az őszinteség, a gyöngeség gyakran megmelegíti a szívüket. A gondoskodás és a vágy pedig egy szívkamrában lakik. Zsuzsi úgy kacagott, mintha csengő lenne a torkában. Odaült mellém az ágyra. Megkóstoltam az édesanyja házi kecsapját. Kiderült, hogy szeretem. Nagyon szeretem… Egész délután nem tudtam betelni vele.


GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!