Megsodorom a rakétát, aztán nagyvonalúan odaadom Jánosnak. Gyújtsa meg ő. Joshi barátom, a japán cserediák magyarul tanul az étkezőben, néha bekiabál a nappaliba, hogy ugye, nem? A rakétának szalagfüstje van, kék a szalag, mintha lány hajába lehetne kötni. Követem, a füst bekanyarog a napfénybe, megszürkül. Ezt már nem lehetne varkocsba fonni, gondolom, a szürkét nő nem tűrné. János átveszi a jointot, nagyot szív belőle, letüdőzi, bent tartja. Már megint?, kiabálja Joshi az étkezőből, atyaúristen, ti drogoztok. Beszalad, fogja a fejét, úgy rázza, mintha szédülne, vagy mintha a vizet szeretné kirázni a füléből. Ezt, ezt, ezt, dadogja, és ránk mutat, tilos.
Joshi Tokió mellett nőtt föl, vagyis Tokióban, a városban, melynek soha sincsen vége. Műszaki mérnökként dolgozott, és az életéről úgy gondolta, hogy érdemes a mágneses vasút lebegési problémáira szánni. Arra kell használni a napokat, hogy kiderüljön, velük hogyan száguldhat négyszáznál is többel a mozdony. Késő este volt, munka után nem ment haza. Egy éjjel-nappali lemezboltban belehallgatott egy reprint Bartók-lemezbe. Kilencszáznegyvenes felvétel, Bartók maga zongorázik, Columbia lemezgyár, Kontrasztok. Nyugtalan muzsika, kergetőzik a zongora és a klarinét, nyolcad eltéréssel üldözik át egymást a világon. Joshi meghallgatta, éjjelre belázasodott. Másnap a metróban meglátta a csabai néptáncegyüttes plakátját. Nincsenek véletlenek, erre gondolt, amikor beért a laborba. Megnézte a térképen, hol van Magyarország. A néptáncest vad volt és érzéki, hol ütötték, hol simogatták egymást. Gyalog ment haza, órákig csak kutyagolt, érezte, nézik az ablakokból az álmatlanok. Két nap múlva felmondott. Az élet nem azért van, hogy vonatok menjenek benne gyorsan. Két hét múlva megállt a Körös-parton, kihúzott egy piros Marlborót a dobozból, várta, megtörténjék a csoda. Nem tudta, hogy a Viharsarokban nem történnek csodák. Hogy ott a csodavárás maga a csoda, a délibáb, hogy majd egyszer majd valakinek jobb lesz, hogy van olyan, hogy jobb.
Amikor Jánossal az első jointot elszívtuk a közös albérletükben, Joshi, akivel akkor évek óta együtt éltünk, majdnem sírt. Dührohamot kapott. Az ő neveltetése, erkölcse nem tűrt ilyen kihágást. A drog nagyon veszélyes, tönkreteszi az életet, függővé tesz. Senki sem drogozik, kiabálta, olyan nincs. Láttam, hogy fél. Magára zárta az ajtót, és rendezgette a könyveket. Ha ideges volt, mindig megtömte a könyvsort, egészen feszesre rakta a polcot. Azért kell szorosan egymás mellé rakni a könyveket, hogy amikor földrengés van, ne essenek a földre. Itt soha sincs földrengés, mondtam neki, még az sincs. És arra gondoltam, hogy a Körös-parton egyszerűen nem tud történni semmi. Kiléptem a teraszra, ahonnan bármeddig elláthattam volna a teknőmély Alföldön, ha nem lenne kerek a világ. Joshi egyre és egyre ingerültebben reagált. Nem értitek, toporzékolt, ezt nem szabad. Neked nem, feleltem, mert te nem vagy fogoly.
Ilyenkor arra gondoltam mindig, hogy se tisztes végzettségem, se rendes nőm, se munkám nincsen, mégsem mernék nekivágni a világnak, ahogyan ő. Aki azért jött ide, mert abban az országban érdemes élni, ahol Bartók született. Ezen időről időre elképedtem. Lehet, hogy Bartók itt született, de nem itt halt meg, mert itt se élni, se meghalni nem érdemes. De végül is, másutt se. Legalábbis olyan nagyon kényelmes ezt gondolni. Sokkal kényelmesebb, mint beismerni, hogy gyáva lennék mozdulni, menekülni.
Megint én jövök, letüdőzöm a füstöt. Joshi felborította a mérnök életét, idejött diáknak, és tessék, mire ment vele? Itt rohad a Körös-parton, Jánossal meg velem. Fölnézek rá, na, hol van itt Bartók? Anyátok picsájában van Bartók!, kiabálja Joshi. Dobol a lábával, toporzékol. Mitől félsz ennyire?, kérdezi János. Délnyugati fekvésű a szoba, és most szinte ég, ezüstösen vibrál a por. Most veszem észre, hogy a barátom sír. Remeg a keze, nem szabad, mondja egészen halkan, és leül mellénk. Nem értitek, hogy nem szabad? Összezárja a térdét szorosan, mint egy lány. A kezét a combjára simítja. Mindene élére van rakva, vasalva. A semmibe néz, de annyira fél, hogy mégis olyan, mintha látna valamit. A levegőben, a jövőben, a múltban, akárhol. Nem folyik a könnye, a víz vékony hártyát von a szemére. Fölemeli a kezét, még mindig remeg, könyörgöm, mondja, ez nagyon fontos! A fűre mutat, ezt nem szabad!
Se János, sem én nem értem, miért könyörög. Mivel küzd. Nem mondja el, micsoda tabuk dőlnek le benne, hogy magát adja föl éppen. Olyan ördögi csábítás érte, aminek, ez már látható, nem tud ellenállni. Kimegy, főz teát. Megtörve jön vissza, mintha kilókat fogyott volna, lóg rajta a ruha, élettelen a keze, mintha nem tudna lépni. A bögrében úszkál a teafű, megkeveri, várja, hogy oldódjon. A vizet nézi, a tea lassan színezi meg a vizet, gomolyog a barnaság, körben a levegőben meg a szürke füst, amit éppen János enged ki magából. Ekkor Joshi felnéz, és egészen más hangon, karcos, mély ingerülettel azt mondja, adjatok nekem is!
Meglepődöm magamon, milyen naiv vagyok. Eddig nem értettem, hogy nem tőlünk félt, hanem magától. Ekkor jöttem rá, miért haragszik. És hogy milyen kegyetlenek voltunk vele. Egy pillanatig fáj, utána meg jó. Joshi is besározódik. Nem lesz különb nálunk, azt adja föl, ami a legfontosabb, a legintimebb tiltást. És ha valaki azt is föladja, akkor mocskos és súlytalan ember lesz. Olyan, mint mi. Milyen könnyen lehúztuk Joshit a saját nyomorukhoz. Ez szinte boldogsággal tölt el, nevetnem kell. Ez az élet jut itt mindenkinek, ebben kell élnie. Amiben mi élünk.
Jó volt ördöginek lenni, gonosznak, jó volt látni a szenvedést. Hogy még mindig fölmerül benne, felállhatna. Hogy senki sem kötelezi erre, szabad ember. Csak annyi lenne, hogy elmegy sétálni vagy szaunázni a városi fürdőbe. De már nem bír. Most már akár meg is próbálhatnám lebeszélni. Ha igazán kínozni szeretném, most azt kellene, stílusosan és tetszetősen kimenteni magam, hogy én szóltam. Ő valójában nem akarja ezt, és nekem igazán semmi közöm hozzá, hogy föladja a legszebb elveit. És ha nincsenek legszebb elvei, akkor kicsoda ő.
Joshi mélyet szív a fűből, lent tartja, vár. Elszánt, már nem remeg a keze. A tea egészen besötétül. Odakint elborul. A szoba hűvös lesz, komor. Az öreg bútorok, a viseltes koloniál mintha kabátot húztak volna. Még egy kör, Joshi tüzesen, szinte türelmetlenül veszi el a rakétát, mohón szívja. Nyugi, mondja János, nem szívjuk el előled. Lebegnek a percek, ahogy a szürke, homályos füst. A tegnapi paprikáskrumpli szaga különválik, már mindent érzek, a Százas Ábécé zajai behallatszanak, legalábbis hallani vélem. Egy sarokra oda pittyegnek a pénztárgépek, és pöfékel a kávégép. Minden érzékem megnyílik, másképpen simulnak hozzá az anyagok.
Joshi mereven néz, nem nevet velünk. János széles mozdulatokkal dülöngél, pedig ül, de mintha onnan akarna felröpülni. Összeakad a pillantásunk, cinkos, megelégedett pillantás ez. A Körös-parti városban nincs még két ember, aki ennyire figyel egymásra. A hűtlenek, magukban csalódottak bandája, akik eladták egymást, és most azt hazudják, de maguknak is, és ezért komolyan hisznek benne, hogy ők mindennél többet jelentenek egymásnak. Joshi ekkor fölnyerít. Nem kacag. Nyerít, tombol. Eldobja magát az ágyon, annyira nevet, hogy nem kap levegőt. János és én, Joshi legjobb barátai egyetlen pillanat alatt józanodunk ki. Na, gondolom, ez már sok. Kicsit megijedek. Félek. Valamiért ezt nem kéne. Ezt nem kéne, mondom halkan. Sok ez. Hümmögök. Túlkapás. Nem kéne ezt. Röstellem, de azon kapom magam, hogy ezt gondolom. Hogy ez nem jó. Azért érzem, hogy nem kéne, és hogy ez sok. Mert aki csinálja, egy sárga. Ki tudja, mire képes. Egy sárga ember. János arcán is ez van. Aggódik. Úgy néz, mintha a saját felesége lenne, „ne igyál többet!”. Akkor nézne így önmagára, amikor ezt mondja mindenki előtt a vasárnapi ebédnél: „szívem, te már ne igyál többet!”.
Joshi fetreng, a két józan fehér ember meg ül. Nem szólnak, várnak tisztán és letaglózva. Az ördögnek nem az a dolga, hogy örüljön. Eladták egymást és most eladták a barátjukat is. A megrontás fáj, a rontásért rontás jár. Egy sor fing, egy sor nád. Meglátom a sziluettem a tükörben. Maga alá húzva a lábam, összegörnyedve ülök, mint valami elfogyott, megtört vénember. Föl sem fogom, mi van. Hetek múlva is csak állok, szégyenemben néha megállok az úton is, nem megyek tovább, nem visz a lábam. Mindig csak arra gondolok, hol lakik bennem a gyűlölet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
