Lapzártáig nem találtam hírt róla, hogy Szaniszló Ferenc visszautasította volna a Táncsics Mihály-díjat.
Különös gesztus lett volna, ennek a becsületéből, méltóságából és emberiességből kifordult hazának a friss Táncsics-díjas éppen megfelelő forradalmára lenne. Nem, nem is vezéralak, abból már van elég, inkább egy vaskos, kőnehéz metafora. A Táncsics-díjas újságíró alapos és szorgos munkát végez az Echo tévében, általában nincs olyan Világ-panoráma adás, amit bármelyik európai országban le lehetne vetíteni, amelyiknek ne lenne akár közjogi következménye bárhol, rajtunk kívül. Táncsics-díjasunk kitartó és elkötelezett, és most ennek a lendületnek meg is lett a jutalma – gondolhatnák a gyanútlanok. De ez nem ilyen egyszerű, mert az Echo munkatársa szerint ez a kormány a „liberális lakáj médiát” pénzeli, mégpedig azért, mert meg akarja venni a szeretetét. A liberális lakájok elteszik ugyan a pénzt, de továbbra is gyűlölködnek, uszítanak, elárulják a hazájukat, például a svéd lapokban.
Hogy a ’48-as forradalom és szabadságharc ünnepén a Táncsics Mihály nevéről elnevezett díjat egy olyan ember kapta, aki rendre megaláz másokat méltóságukban, aki beláthatatlanul sok kárt okozott ennek a szegény hazának, szomorú ugyan, de hétköznapivá romlott dolog, a rémálom része. Az viszont meglepő gesztus lett volna, ha Sz. F. legalább a saját nézőpontjából tekintve konzekvens marad. Ezektől a magukat jobboldalinak tettető, a szívük mélyén liberális Orbánéktól nem veszi át a neki szánt díjat. Amit – az ő logikáját követve – talán azért kapott, hogy ne gyűlölködjön tovább rájuk, meg legyen véve. Persze a Táncsics-díjas uszításai attól még ott maradnak a fáradt, szegény emberek szívében, azért ők még majd egymásnak esnek egy borsodi faluban, egy márciusi hajnalon akár, mert a visszhang azt mondja a fülükben, hogy a másik, a szomszéd, a megállóban találomra ott üldögélő hibás. De egy dolgot legalább tudni lehetne: a Táncsics-díjas következetesen és becsülettel gyűlöl, haragja kikezdhetetlen. Akkor is, ha saját magáról van szó.
Nem érne ez a díj szót sem. Hiába, hogy a szabadság, a nemzeti öntudat ünnepén történik, már régen kifeszítve, áttörve minden határ. És ez nem csak annyit jelent, hogy vannak csoportok, akiket nem véd senki és semmi, akiket huligánok, verőlegények bátran és következmények nélkül meggyötörhetnek, hanem, hogy úgy általában: aki a hatalom várfalán kívül él, nincs biztonságban. Már nem csak a roma, meleg, zsidó, román van útban, de nyugdíjas, szegény, diák, bányász, orvos, rokkant, tanár, filmes. Mindenki, aki az utukban áll, vagy nem áll az utukban, de akár ott is állhatna. És ezek a szerepek, státuszok már olyan sokakat elfednek közülünk, hogy aki nem figyel, aki csak megy, ahogy a lendület viszi, és nem tesz mást, csak hallgatja a híreket, azon veheti észre magát, hogy mindenki irritálja. Az élet becsülete, az alapvető bizalom, hogy a másik, a szomszéd, az utastárs becsületes polgára ennek a hazának, hogy szándéka van: előbbre jutni és tisztességben élni – nos, ez eltűnt.
Ez a polgári bizalom mára megelőlegezett lett, és most csak nézünk, hogy volt, hogy itt is volt, hogy valaha ez is olyan ország volt, ahol leültünk egymás mellé, ahol megszólítottuk egymást a piacon, megkínáltuk a másikat lángossal, ahol mondtak valami bosszantóan vicceset a kofák, ahol a kertek alatt nem keretlegények masíroztak, hanem szerelmes ifjak szöktek lopott csókokért.
Napok óta azon gondolkodom, hogy mit mondhatott Ruda Sándor, a Járadékos Bányászok Szakszervezetének elnöke a nyakas, öreg bányászoknak, akiknek másuk sincs, csak a tartásuk, az egykor volt erejük, a büszkeségük és méltóságuk. Mivel vette rá őket, hogy menjenek ki demonstrálni a komlói önkormányzat elé, éltessék a pártot. Fenyegette őket, hogy elveszik a rokkantnyugdíjat? De hát tíz hónapja nem jön. Hogy majd visszaadják, ami jár(na)? Azt amúgy is ígérik. Mit ígért szegény embereknek, milyen illúziót adott nekik a lelkükért cserébe, hogy tagadják meg önmagukat és álljanak ott meggörbült háttal, ráncosan, szomorúan, és nézzenek a szürke komlói égbe egy táblával a kezükben: „A komlóiak nem kérnek a gyűlöletből!”
Március idusán gyakran megírják, hogy mennyi mindent és mindenkit vittek el innen, de hogy voltak hősök, és ha más nem, a tartás, a büszkeség bennük megmaradt. A komlói megtört bányászok képviselője megköszönte a polgármesternek, aki a város fideszes képviselője, hogy mennyi mindent tesz az ügyükben. Tíz hónapos éhezés, megaláztatás, orvosi vizsgálatok, pereskedés, és jogtalan nélkülözés után ki kellett menni a táblákkal. Azoknak köszönni, akik elvették. Utána csöndben, egyedül, üres szívvel – haza. Itt van, bányászok és nem bányászok, ez az ünnep.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!