Az volt az egyik utolsó disznóvágás. Azután darabjaira hullott a család. De még akkor, utoljára, túlértékeltük az erőnket. Mentségül mondom, eleinte kétkedtünk; forogtunk, topogtunk. A linóleumon sárból rajzolt lábnyomok. Tényleg, ha feljött a téma, nem incselkedtünk. Inkább selymes hangon kérdezgettük egymást. Hogy ugye, meg tudjuk csinálni? Végül meggyőztük magunkat, menni fog, azt gondoltuk, nem lesz baj. Le tudunk mi vágni magunk is egy disznót. Böllér nélkül.
Fél hat tájban kiballagtam a kerti budihoz fogvacogva. Ha a halálról van szó, azt játszom, hogy komolyan veszem magam, úgy teszek, mintha becsülném, hogy élek, mintha fel tudnék nőni a „nem tékozlás” feladatához, tényleg megérteném, hogy én is bármelyik percben. Pedig ilyenkor is csak teszem magam, nem értek én semmit.
„Jó nap ez a halálra”, ezt szokta mondani a böllér, mert látta a tévében az Egyenesen átot. Szinte vártam, hogy nyíljon a kapu, de nem jött. Most én mondtam, „jó nap ez a halálra”, mert nem volt más, aki mondja. Vittem még hat kanna vizet az üstbe, alig volt följebb a felénél. Előkerítettem a keféket, azokkal mossuk majd a körmöt.
Aki gyilkol, annak el kell tüntetnie a kárt. A nyomokat. A legfontosabb dolog, hogy értse az ember, mit tesz. Mielőtt kirúgja a lábat. A rúgás pillanata halálos ítélet, ahogy a láb lendületet vesz, a szándék, az ingerület elindul – minden megváltozik. A disznó lába sonka lesz. Az élő testből hús. A gyilkolás felelőssége, alázata káprázatos dolog. Ha már megeszed, végezd el magad a piszkos munkát. Értsd meg, mi teszel, amikor kenyérre kened a hideg pörköltet. Ledől a ragadós, drága magyar földre az állat. Takarítás után a hátsó sonkákat metszik le először. Amikor már nem hasonlít a darab, amikor nem tetem, hanem hús, elmúlik a lelkiismeret-furdalás. Pálinka, az kell. Ilyenkor is kell.
Tata mindig kiment a kertbe, mintha dolga lenne a cseresznyefánál, februárban, télidőben. Ott siratta meg az állatot, hátul. Ott sírt, ahol senki sem látta. Magára vette a bekecsét, ne hűljön meg a háta. Pedig mikor még készülődtünk, ő maga mondta, hogy tiszta fejjel kell nekimenni, nem dühből, éhségből vagy haragból.
Mert ha valaki ideges vagy fél, hibázik. És megalázza az állatot. Megkínozza. Az ölés alázatában ott a muszáj, és ha már muszáj, minél kevesebb fájdalmat kell okozni. Illik sajnálni magunkat is, egyfelől, hogy ezt nekünk kell megcsinálni, másfelől, hogy mi is, különben meg, mi is meg fogunk halni, és nekünk sem lesz kegyelem. Vagyis az első pálinka előtt rendesen a mennynek országára szokás gondolni. Másodszorra marad a lent, ahol van a ragadós, drága magyar föld. Oda is le kell nézni. Onnan jöttünk, oda megyünk. Ha ezeket átgondoltuk, meg kell bánni a bűneinket, de tényleg, igazából sajnálni kell, hogy vannak. És én akkor, azon az egyik utolsó disznóvágáson, azt is megbántam, hogy lesznek, hogy milyen sok lesz még, és ha tudtam volna, hogy milyen szűken számolok, ezt is megbántam volna.
Volt még ezután is némi idő, amíg Tata rátette a kötelet a jószágra. A kutya, úgy hívták, Csoki, majd szétverte a kerítést, bezártuk a kertbe, de szinte tombolt.
Nem volt sok idő hátra, egy mozdulattal előbb kell érezni, hogy mikor rövid a kötél, előbb kell megfeszíteni, egy gondolattal az állat előtt, a disznó nyakára hágni. Amint a test a ragadós, drága anyaföldre ér, fölmegy a mennybe a lélek. Amint fölmegy a mennybe a lélek, sonka lesz a lábból. Nem olyan bonyolult ez, de szép. Az irányok, az ellenek, a parasztosan egyszerű, merev logika. A ragadós, drága magyar föld és a sonka, fekszenek egymáson, majdnem szorítják egymást, mint az a bizonyos halom hasított fa.
Hirtelen minden felgyorsult, az állat rángatózni kezdett, rám kiabált az apám, „mi lesz, rúgjad már a lábát”. Az ő kezéből közben kicsúszott a kötél, próbálta elkapni. Ha én elengedem, a disznó felökleli Tatát. Elkaszáltam a lábát, elpuffant. A kötelet fölcsuklóztam, térddel meg szorítottam lefelé.
Hogy miért éppen akkor akartunk magunkra maradni, böllér nélkül, amikor már fogyott az erőnk, nem tudom. Amikor nagyapám már gyöngült. Semmi logika nem volt a vállalásban. És mégis, éppen ezért volt emberi, gyarló, mert mi magunk is féltünk a haláltól, hogy nem sokáig lesz ez már így. Apám föladta, hátrébb lépett, mögülem kiabált, mintha még ő is fogná, felháborodottan utasított, hogy tartsam jobban. Azt láttam, hogy Tata motyog, tanácstalan, kezében a kés, és azt kérdezi halkan, szinte az állattól.
„Ide kell vagy ide?”
A disznónak vastag nyaka van, egy széles mező, az a pont, ahol pontosan meg kell szúrni, ha nem akarjuk kínozni, éppen olyan, mint a többi rész. Éppen olyan. Néztem, ahogy tétovázik Tata, de már csupa vér a keze. Apámra néztem, láttam: tudja, tudja. Hogy most elrontottuk. Ég és föld között voltunk, egy lassan illanó, szinte bandukoló élet mellett. Elszúrtuk, sziszegte apám, hát mennyire elszúrtuk.
Szerzőnk, Grecsó Krisztián az Élet és Irodalom hetilap munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!