Merthogy előtte nem tudtam róla, hogy vannak. Nekem senki sem mondta, hogy az irodalom nem a múlt zavaros magánügye, halott emberek cicomája, én úgy gondoltam rá, mint valami tűrhető, néha érdekes játékra, ami már repedt, divatjamúlt és poros.

A rendszerváltáskor kezdtem a gimnáziumot, amikor minden kinyílt, fellélegzett, és gazdátlan is lett. Az egyetlen esemény, a könyvhét, ami talán szembe jöhetett volna velem, szinte megszűnt, a vidéki programok egyik pillanatról a másikra eltűntek, oda lettek a standok, a dedikálások, nem volt se könyvheti lista, sem új címekkel telezsúfolt könyvesbolti kirakat, és akik akkor éltek, el is felejtették, még emlegetni sem emlegették, hogy valaha volt ilyen. Ezért egy olyan átlagosan tájékozatlan, az önsajnálattal birkózó gimnazistának, mint amilyen én voltam, fel sem tűnt, hogy efféle program létezne. Azt nem tudtam, hogy az erősebb lelkű könyvtárosok akkoriban sem adták föl, legalább találkozókat szerveztek hébe-hóba, és ha akkor még röstellték is (azóta ez egészen természetes), megkérték az írót, hozzon szatyorban a könyvéből, majd Gizike a kölcsönzőpultnál árulni fogja.

Másodikos gimnazista voltam, öntudatos nagyfiú, már elolvastam egy színdarabot (Bánk bán), és már írtam is egyet (A szeretet apostolai). Írói öntudatom jóval erősebben duzzadt, mint a szorgalmam meg a tehetségem, de legalább szerencsém volt.

Azon a kora tavaszon a városi néptáncegyüttes, melynek én is szangvinikus és feltűnően tehetségtelen táncosa voltam, Csíkmadarasra utazott. Mi voltunk az első magyarországi csoport a Hargitának abban a kis falujában: imádtak minket és mi rajongtuk őket. Előttem meg kitárult egy világ. Nekem addig senki sem mondta, hogy másfél millió magyar ember él ott, hogy ott található a mennyország. A házigazdáimnál nem volt sem vezetékes víz, sem iható pálinka (tiszta szeszből kotyvasztották a heti adagot a sparhelton), de akkora szívük volt, mint a Gyilkos-tó, és mindennel elhalmoztak, erőn fölül, amijük csak volt. Amikor látták, hogy a könyvek érdekelnek, beengedtek a tisztaszobába.

Ott történt meg az első találkozás. Egy öreg, szakadt könyv, minden ajánló vagy fül nélkül, egy szürke, csúnya tömb, bizonyosan a távoli múlt egy még távolibb darabja, de unatkoztam, nem tudtam aludni, hát levettem, és megszólított. Valami Kányádi. Olvastam, és bizseregni kezdett a gyomromban a magyar mondat. Ez a Kányádi meg én egymásra találtunk.

„Akik elmentek közülünk, nem voltak közénk valók, / mert ha közénk valók lettek volna, nem mentek volna el.”

Lázas lelkesedéssel, habzsolva, mohón olvastam a könyvet, magoltam a versszakokat. Valamitől más volt, izgalmas, és bármilyen régi is, valamiért új, nem olyan írás, mint amilyeneket otthon találtam a polcon, ha kerestem ott valamit egyáltalán.

Nagy dolog volt az a könyv, drága holmi, becses kincs. Azok a jó emberek mégis nekem adták.

Alig néhány hónapra rá sétáltam Csongrád platános nagyutcáján, tavasz volt, sőt inkább kora nyár, a lombalagútból csak néhol kéklett a viharsarki ég, és én megláttam. Nem akartam hinni a szememnek. Először arra gondoltam, tévedés. Vagy talán emlékműsor. Megálltam, dobogott a szívem, elolvastam még egyszer. Nem, nem azt írják, hogy valamelyik magyar tanár, aki közepesen vagy jól szaval, elmond majd néhány verset. És nem is azt, hogy emlékeznek rá. Hanem, hogy ő a könyvheti vendég.

Ezt nem értettem. Az íróság legfontosabb feltétele, hogy az illető halott legyen. Azután ismerik fel a valamijét, a tehetségét, géniuszát, ez fontos, csak miután meghal, akkor a nagyemberek vagy kik, ezt sem érteni tisztán, megsajnálják, és népszerű lesz, és akivel addig a kutya sem törődött, az egyszerre híres lesz, utcákat neveznek el róla.

És különben is, ez az egész nem lehet. Én őt ismerem, olvasom, tudom kívülről a verseit, olyan nincs, hogy akit olvasok, az él, és ide jön.

Bementem és megkérdeztem. Egészen sután. Nem emlékszem, mit mondtam, de kiderült a kérdésből, hogy nem értem, mi történik itt, és nem hiszem el, hogy a Kányádi Sándor nevű ürge él. Nem nevettek ki, csak fegyelmezetten mosolyogtak rajtam, és megnyugtattak. Akkor hallottam először azt a szót, kortárs.

Különös izgalommal tévelyegtem haza, mint aki valami alapvető titkot tudott meg, talán önmagáról, olyat, amit rajta kívül mindenki tudott, csak ő nem. Mint egy felszarvazott férj vagy egy örökbe fogadott gyerek, akinek az élete legfontosabb sejtése, titka mások közügye, olyan nyilvánvaló, hogy már pletykának sem elég kiadós.

Én akartam író lenni, és nem tudtam róla, hogy az irodalom él.

Az egész gimi helyett lázban égtem. A táncos lányok műsorral készültek a Fekete-pirosra. Szavaltak, és közben kopogták cipősarokkal a széki ritmust.

Oldalt álltam, tátottam a számat, ha olyat olvasott fel, amit tudtam, motyogtam vele. Éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Meséből jött, és meséket ismert. A nagyterem úgy megtelt, hogy még a könyvespolcok között is tömeg állt. Azóta sem láttam író-olvasó találkozón sírni embereket.

Azóta, ha arra járok, és ha tehetem, az Arany János utcában, a metrómegállóban leülök a padjára, és arra a gimnazista fiúra gondolok, akinek sejtelme sincs, hogy az a világ, amire ő úgy vágyik, és amiről azt hiszi, hogy a múlt délibábja csupán, a maga kisstílű, szomorú, irigy, mégis fényes, felemelő és örök valóságában létezik.

GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!