A huszonhatos út robaja odahallatszik, különben tökéletes a nyugalom. Pedig a város határában vagyunk, de innen nem látszanak sem a gyárak, sem a panelrengeteg. A sárgálló rétet úgy védi a Király-domb, mintha várfal lenne, vagy egy félelmetes folyó gátja. Talán ezért is hívják a helyiek úgy, „a mi hegyünk”. Egykoron szőlők voltak rajta, meg pincék, kis gazdák és nagy álmok, ilyenkor, szüret előtt pezsgő élet, mára a karókat is ellopták, de innen, a város északi szegletéből domboldallá olvad egybe a látkép, nincs ott se gaz, se bedőlt présházak.
Ahogy a telekszomszéd börtön szögesdrótja sem üt ki a tájból, pedig alig néhány lépésre ide derékba tört életű fiataloknak kell új ábrándokat keresni maguknak. És hogy hibátlan legyen a nyugalom illúziója, egy kis erdő a szemben pöffeszkedő üzemet is eltakarja. Csak a dombok taréja látszik; az ősz meg olyan barátságos, mintha nem tudná, hová érkezett.
A mezőn tanpálya van, kutyaiskola, a gazdák jobban izgulnak, mint az ebek. Utóbbiak egyszerűen csak nem értik, mit keresnek itt, miért kell ülni és fordulni, feküdni és a bal lábnál menni, laza pórázzal, de ha az ember ezt kérik tőlük, előbb-utóbb megcsinálják.
Különös béke van. Először azt hiszem, az állatok hozzák, a kajla fülek, a bűnbánó és reménykedő szemek, a maguk alá húzott farkak miatt van ez, a szökkenések és elszökések teszik, ez a felhőként ránk ereszkedő nyugalom azért van itt, mert az iskolások nem bántják egymást, egy haragos ugatás, vicsorgás sincs.
De ez nem lenne elég. Csak mert az állatok nem esnek egymásnak és hajlandók fekve végigvárni, amíg a gazdájuk megkerüli őket, még nem mosolyogna itt minden. Még ha sikkes is a gyakorlatozás: a szalagavatók bécsi keringőjére hasonlít. Mintha táncolnának, tizennégy pár, bájosan és ügyetlenül. A bál parkettjén figyelnek ennyire a már majdnem érett, két ballábas kamaszok, egy-két-há, bocsánat, egy-két-há, fordul, megint bocsánat (és a szívünk szerelmének már le is van taposva a fehér topánkája egészen). Így járják a gazdik és az ebek a mezőn, kacagni kell rajtuk, persze belülről, csöndben és alázatosan… de ez még mindig nem magyarázza meg ezt a receptre felírható, vattacukros lebegést, amit érzek.
Átsétálok a kutyaoviba. A kölyköknek még nem kell parádézni, ők még csak szagolgatják egymást és nyargalnak, minden tökéletesen olyan, mintha emberekkel történne: az iskola fegyelme és izgalma, az ovi bujasága. Egy egészen apró, fehér kutyán mindig áttipornak a többiek. A borotvált kis jószág nagyokat pördül, aztán prüszkölve rohan tovább, ő is a csapat része szeretne lenni, de a kuvaszkölyök meg a többiek megint megtapossák. A legkisebb Göblyös fiú jut eszembe az óvodából, akit mindenki, kivétel nélkül, még a lányok is mindennap seggberúgtak, ez volt a napi penzum, a Göblyös fiút alaposan megruházni, amíg nem bőgött végre, hiszen ez is része volt a rutinnak, a fájdalom és a megalázás, valakit muszáj kikészíteni, pellengérre állítani, különben nincs a többségben nyugalom, és ekkor rájövök, hogy nem is a kutyák, az emberek mások itt.
Azért száll ez a mézédes boldogságillat a levegőben, mert az emberekből nem párállik a gyűlölet és félelem verejtéke, az a szúrós szag, ami különben mindenütt ott van, boltban, parkban, gyógyszertárban, meg lehet ismerni, aki Kelet-Európából jön, annak a ruhájába, a hajába ivódott ez a szag. Pedig lassan már éppen kiszellőzött volna, amikor újra itt rekedt, és most egy országnyi ember retteg a sosem látott idegenektől, akikről megint tudni lehet mindent, éppen úgy, ahogy egyszer már tudtak a szüleink és az ő szüleik – valakikről valamit. Akkor azok az emberek a szomszédaik, szeretteik voltak, szatócs, hentes, író, és az emberek tudták, miért kell gyűlölni őket, mert azt látták, hallották, mondták mások, és ennek a tudásnak sohasem volt eredője, valósága, de a gyűlölet és a félelem nem foglalkozik a valósággal, racionalitással, emberrel. És most, mi, az ő fiaik és lányaik is tudjuk, amit tudunk, hogy azok gyilkolni jönnek és megerőszakolják, akit csak látnak, és ez olyan bizonyosság, amit kivétel nélkül minden polgártársunk tud.
És ekkor bőszen reménykedni kezdek, ha egy kutyaiskolában lehet békeillat, hát mindenütt lehet, elterjedhet ez a vírus, lehet még más, sok ilyen sziget, és amikor erre gondolok, megnyugszom végre, kiszáll belőlem a humánus bódultság, és végre belátom, nem, nem miattunk van itt „bűbáj”.
Mégis a kutyák az okai. Az angyali hűség és a rajongás miatt van ez, és mi csak lakmuszai vagyunk ennek a szerepnek, csak kimutatjuk, de nem okozzuk, és ebben a pillanatban, ha tehetném, bocsánatot kérnék az iskola tanulóitól, amiért egy pillanatig azt hittem, valamiben is egy szinten vagyunk velük mi, emberek.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
