Grecsó Krisztián: Lehetetlen

Sohasem hívtak még előtte, izgatott voltam, kíváncsi, de közben hűtöttem magam: mitől lennének mások ezek a fiatalok, mint a szolnokiak vagy az ózdiak? Az óra lepergett, ahogy szokott, aztán illedelmességből megkérdeztem, kíváncsiak-e valamire. Általában félősek a kamaszok, a folyosón sündörögnek oda, négyszemközt kérdeznek.

Valamiért a Kufsteinben raboskodó költőről nevezték el azt a gimnáziumot. A költőről, aki vigyázó szemét Párizsra vetette, és aki soha nem járt még a környéken sem, és akinek semmi köze ahhoz a városhoz. De én azóta szeretem, hogy így hívják a volt iskolámat. Mert a mi költőnk szembeszállt a nagyokkal, összeveszett Kazinczyval, vállalta a börtönt, nem hagyta el magát, illetve volt mellette egy osztrák asszony, aki nem hagyta, hogy elhagyja magát. És talán tudat alatt, a bőrükön át, vagy belélegzik, mit bánom én, de szeretném azt képzelni, hogy a költő hat azokra a gyerekekre. Akik olyan döbbenetet okoztak nekem.

A régi gimnáziumom diákjaitól jöttek, jöttek a kérdések: és egyik sem volt prózapoétikai. Minden a reményről szólt, a jövőről, a kétségbeesésről. Mindegyik olyan volt, mintha hírnök érkezett volna egy másik világból, és a hírnököt most nem eresztik, mert tudni szeretnénk, hogy lehet átkelni oda. Az egyik fiúból kiszaladt, hogy nekem még könnyű volt. De ők képtelenek kitörni. Ingattam a fejem, tanulni, dolgozni sohasem volt könnyű. Csak másképpen volt a nehéz. A szüleimnek is nehéz volt, a gyerekeimnek is az lesz. De a fiú nem hagyta annyiban, de nem, mert akkor nehéz volt, most meg lehetetlen.

Hazafelé gondolkodtam ezen a „lehetetlenen”. Mi történhetett egy kamasszal, akinek még úgy kellene éreznie, be tudja festeni az eget? Mit vettek el tőlük, ami nekem volt? Most már tudom, meg kellett volna ráznom. Kiabálni vele. Hogy ne hagyja magát. Ne higgye el, hogy annyit ér, amennyije van. Ne higgye el, hogyha parasztnak született, mindenképpen annak is kell maradnia. De ott, előttük állva még nem értettem, hogy a hitet vették el tőlük. Az alapot, ami nélkül se tanulni, se jelentkezni, se becsöngetni nem érdemes. A hitet, hogy nekik munkahelyen, szerkesztőségben, iskolapadban helyük van. A hitet, ami kitartást ad, erőt, ami meglendít, ami visszavisz. Én azért keltem át a folyón, mert nem jutott eszembe, hogy ne tehetném. Azt hittem, nekem arra jogom van. Lehetőségem, engem ott várnak. Mert így működik a rendszer. Paraszt vagyok, de ha keményen dolgozom, az enyém lesz, amit akarok. Ha azt üzenték volna, maradj ott, ahol vagy, rád nincs szükségünk, szegénynek, ostobának születtél, szegényen és ostobán is fogsz meghalni, nem tudom, kitartottam volna-e. De állj! Nem jó már a kérdésfelvetésem sem. Még mindig nem tudok „nem hinni”. Nem értem a peremlét ösztöneit. Hiszen nem a kitartásról, az indulásról van szó. El sem mertem volna indulni.

Az új földesurak a nemzeties hevületükkel hitelesítik ezt a kirekesztést. Belőlük áll a nemzet, ők a haza, ezért alanyi dühvel kárhoztathatják a lét peremén élőket. Az ő gazdagságuk, sikerük, pénzük, hatalmuk a bizonyíték rá, hogy a folyó túloldalán semmirekellő emberek vannak. Milyen furcsa, néhány éve elképzelhetetlen volt megvetni valakit azért, mert szegény.

Egy másik elfeledett, vésztői parasztköltő sértett gőgje jut eszembe, akinek még öregen is fájt a gazdatiszt pofonja, akinek még öregen is bizonygatnia kellett magának, hogy nem kevesebb ember ő, mint azok. Bizonygatta, és néha-néha el is hitte. A mai kamaszok azt hallják, szégyen hinni a baloldali eszmerendszerben, szégyen hinni abban – amit, ha jól emlékszem, Jézus is tanított –, hogy egyenlőnek születünk. Lehajtott fejjel, némán tűri az új generáció, hogy újra létrejöjjön a jobbágyság, a mai gyerekekből nincstelen zsellérek legyenek, mintha a saját ükszüleik volnának. Aztán majd ugyanúgy tapogatják az arcukat a pofon után, összeszorítják a fogukat, amikor a földesúr kertjét gazolják a közmunkán.

Látom én: összeér a naivitásom és az érzékem az abszurdra. De a józan eszem szerint akkor is úgy van, ha a mások megalázását nemzeti eszmének nevezik, akkor nem lehet szégyen demokratának lenni. Ha hiszünk benne, hogy a szegény ember is magyar ember, akkor demokrata nem beszélhet olyan negligálva magáról és a vezetőiről, ahogy azt a jobboldal a szájába adja. Ha hiszünk benne, hogy a tehetség, a szorgalom valamit ér, akkor kötelességünk visszaadni azt a bizonyos hitet. Akkor meg kell mondani a szegény diákoknak, parasztoknak, romáknak, hogy lehet. Ha ezt nem tesszük, igazuk lesz. Akkor tényleg alapjaiban változtak meg a dolgok. Akkor lehetetlen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!