Milyen szépen kezdődik Ottlik gyönyörű nagyregénye! „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács-fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt.” Bár egykori kadétok beszélgetnek az Iskola a határonban, itt mégsem az a „civil”, aki „nem katona”. Az ugyanis a regény nyitó fejezetének a címe, hogy „Az elbeszélés nehézségei”. Vagyis Ottliknál az a civil, aki „nem ért semmit”. Nagyon fukarul összefoglalva az, aki nem értheti meg, hogy mi történik, mi történt velünk. Mégpedig azért nem, mert nem tudjuk elmesélni neki. Nem lehet. Azt meg kellett volna élni. Ezt jelenti a fejezet titokzatos címe.
A kéziszótár szerint a civil „polgári személyt” jelent, átlagos egyént, aki „nem tartozik egyenruhás szervezetbe”. A nagyszótár az írja, „állami intézményektől független”. Van civil ellenállás és civil kurázsi is. Utóbbi a „polgári öntudat határozott vállalása”.
Civilnek lenni becsületes dolog és alázatos. Erőszakmentes és tiszta, a civil az emberire koncentrál, a felelősségre, mert neki is van saját belső köre, ahonnan nézve mások civilek. És az a belső kör – legyen az család boldog zűrzavara vagy a szoba magánya – mindennél fontosabb. Legalábbis tisztességes időkben. Amikor az állam szolgái alázattal takarítják a stelázsit, őrzik a tüzet, amikor a polgárnak lehet zavartalan belső köre. Ahonnan az erőt gyűjti, ahonnan származik, és ahová tart. A belső kör a civil kör: az élet.
A kisszerű, megoldhatatlan, otromba vagy fájdalmas – és mégis sziruposan szép. Szeretni, vágyni, irigykedni, összeomolni civil dolog. Szeretetet játszani, hatalmat akarni, hosszú éveket egy lassú és lassan beérő rablásra pazarolni: politikai megfontolás. A civil szó józanságot jelent, fegyelmet. A civil kritika figyelmeztet és óv, nem büntet és kikezd. A civil élet játékos, néha pajkos is, mert a civil élet gyermeki. Megmarad vele a közösség, a közösségi tudat és élmény. A dalárdákban, környezetvédő csoportokban, önkéntes tűzoltó egyletekben úgy élhet az ember, ahogy gyerekkorában. Ott a közösségnek van ereje, fegyelmező szava. Annak a közösségi életnek van ritmusa, azt’ meglöki az életet. De nincsenek mögötte érdekek, fizetés. A civil idő jelenti a valódi életet. Noha gazdasági és politikai szempontból nézve: pazarlás. A magyar multicégek, a zsarnokibb hivatalok és most már a közoktatás is: a civil élet ellen van. Nekünk ne legyenek belső köreink, független barátaink, érdek nélküli játékterünk. Vakondjáratok, indulat, estig húzott hétköznapi iga. Előre ledarált, hamar kifulladó élet ez. Ha áthajt a magyar civil a Lajtán, ez fáj neki leginkább. Nem az, hogy szebbek a házak, vagy hogy gazdagabbak a népek. Nem. Az, hogy ott van civil lét. Az esti órákban a falu kricsmijéből halk harmonika szó hallatszik, a kandallóban novemberben már ég a tűz. Jürgen nem fürge séf, de egy jó krumplilevest főzött, és a grillrácson sül a tallér meg a kolbász. A magyar pincér csapolja a sört, és a nagyasztalnál a szövőklub asszonyai és emberei ülnek, akik a szerdai foglalkozás után mindig eljönnek ide. Nevetnek, mesélnek, tudnak egymásról. Csütörtökön a fúvószenekar tagjai jönnek próba után, szombaton a horgászklub tagjai. Civilek, szép emberek vagy csúnyák, ismerik egymást, értik egymást, tudnak a falu, város, kerület slampos dolgairól.
Szép dolog civilnek lenni, nagyon szép. Bárki is feszegeti a szó burkát, és bármit is mond. „Fizetett civil”, „norvégbérenc”. Ez az ország azért szomorú, mert katonás, politikus és kivagyi. Mert azt akarja, hogy a polgárai elfeledjék megkérdezni, érteni, megszólítani egymást.
A legutóbbi tüntetésen csak ez esett jól. Ahogy idegen emberekkel csodálkoztunk, rémüldöztünk együtt, behúztuk a nyakunkat a sok suta, goromba beszédet hallva. Nem lehetett haragudni, mert nem volt értelme, és szomorú sem tudtam lenni, mert jó volt összenevetni a körülöttem állókkal. Civilek voltunk, magyar polgárok, akiket drónok fényképeztek a magasból. Mennyivel jobb lett volna a népdalkör próbája után egy jó pohár bor mellett fojtatni a dalolást, rendelni egy rendes vacsorát, halat, mert esteledik, vicceket hallgatni, nézni az öreg, lomha Dunát, és arra gondolni, de tényleg, őszinte naivitással, hogy az élet, akármilyen ostobán rövid is, hát kérem, mégiscsak szép.
Szerzőnk, Grecsó Krisztián az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
