Grecsó Krisztián: Mi lenne a tanulság

Fel kell címkézni az okokat, mert a becsület és a látszat úgy kívánja. Illik. Nem gyávaságból, de megfontoltságból lépni be a pártba, nem magunk miatt, a gyerek jövőéért lenni rongy emberré. Noha tudjuk, a választás mindig rólunk szól, arról, hogy mi, egyenként mit gondolunk, hol a helyünk ebben a hazában, és a hazának hol a helye bennünk.

Apámban becsültem nagyon, hogy legalább nem magyarázta meg a rossz döntéseit utólag. A legfájdalmasabbat sem, amikor ipari tanuló korában meglátott egyszer egy hirdetményt, az állt rajta, „fiatalok, gyertek jogásznak!”. És ő megállt a papíros előtt, a lehetséges másik életére gondolt, arra, hogy milyen könnyen tanul, és hogy csak azért javasolták szakmunkásba, mert az apja nem volt hajlandó orosz tanítani a falu iskolájában. És mert nagyszájjal, dacból belemondta a tanító arcába, hogy pap lesz, pedig nem lett, és nem is tudott volna az lenni, de a keresztet vitte, a papság keresztjét. Hogy aztán marós ipari tanulóként meglássa ezt a plakátot. Ami egyenesbe hozta volna, korrigálta volna az életét. Megijedt, pergődob lett a szíve, hogy ilyen van, és választott, szépen csöndben elsomfordált előle, hogy aztán minden bódult estén elismételje egyszer, amikor kinéz az üres viharsarki határra, hogy azzal a tucat lépéssel ott nem csak, hogy elrontotta az életét, de most már hibáztatni sem tud senkit.

Az első választásra nem ment el, mert nem értette a pálfordulások hamis őszinteségét, nem értette, hogy lehet keddről szerdára virradóra konzervatív polgár az elvtársakból, és persze azért sem, mert a saját kudarcai is visszanéztek volna rá. Aztán a ministráns fiú, aki a hatvanas évek elején nemegyszer egyedül állt a pap mellett, mert nem akadt se fiatal, se öreg, aki Krisztus testének átadásakor strázsált volna a pap mellett, elment és behúzta az ikszet a Munkáspártra. Nézett rám, könnyfátyol volt a szemén, engem itt lenéznek, mondta, cselédnek kezelnek, parasztnak, pedig akkor még nem is kezelték annak, annyira, vagy úgy, ahogy most aláznák meg, ha élne.

Széllel, céllal, okkal szemben ment mindig, oktalanul, dühből, szívből döntött, választott, és így nézte végig, mi történik a nemzedékével és vele, hogyan dőlnek ki a sorból, százalékolják le őket, majd nézte volna, hogyan sorozzák be őket közmunkára, pártplakátot ragasztani, meg napocskát rajzolni az esti iskolában. Ő erről már lemaradt, de hiába próbálok rájönni, hogy mi lenne a tanulság. Hogy nekem hogyan kellene tudnom dönteni, mit mondnak a kudarcai, az örökös elharapott félmondatai a belülről bomlasztókról. Hogyan kezeljek megalkuvást, gyávaságot, hogyan oktondi hősiességet, képtelen elvakultságot, gyűlöletet és félelmet. Gazdagságot és nyomort. Mit válaszoljak mindezekre. Mikor nézzek harciasan, mikor hallgassak. Hogyan tudom mérlegre tenni az állítólagos elveim, és amiben őszintén hiszek, ahová szavazok, ott vajon hozzám beszélnek-e tényleg. Mikor vagyok felelős polgár és mikor botor, dacos kisgyerek.

Lehet, hogy azért nem tudok apám sorsából tanulni, mert a kelet-európai sorsokból nem lehet. Mert errefelé ilyen az ember pályája. Vergődés, mint az országé, és nincsen se remény, se kiút, hogy ne ugyanazokat a köröket fussuk mindig. Ezer éve próbáljuk eldönteni, hogy a Nyugathoz akarunk-e tartozni, vagy nem. Nincs nép, aki ilyen hosszan dédelget egy dilemmát, sőt, a döntésképtelenségéből identitás lesz, a kétkulacsosságból átmenetiség. Hát akkor mit remélek én, hogy gondolhatom, hogy nem ugyanazokkal a játszmákkal szembesülök, mint az apám, és mit remélhetek magamtól: mikor és hogyan fogok okosan, mégis becsületesen dönteni. Hogy is akarhatok másképpen élni, mint ők, akiket elkártyázott ez az ország, és akik végül már magukban sem hittek, ha bennem sem hisz a hazám, és dugdosom én is a cinkelt cserelapokat, ahogy apámtól láttam, rettegve, csöndben a combom alatt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!