András, mióta az öccse lebukott, nem érti a tréfát, „pedig a családjáról senki sem tehet”, mondom neki, amikor kirendeli a harmadik kör sörunikumját is, ezt mondtam tegnap itt, az Eszékiben Ferikének is, akit a harmadik felesége is elhagyta, „a család az ördög műve”, ezzel vigasztaltam, de nem tudtam megnyugtatni.
Aztán ráadásul meglátta az anyját meg a nővérét a tévében, valami régi tévéműsorban, közelről mutatták a publikumot, és az anyja meg a nővére boldogan nevettek, tapsoltak, énekelték a „Férjek egyenjogúságát”. Ferike azért lett szomorú, mert kiszámolta, hogy ő akkoriban már tizenöt éves volt, és elvihették volna őt is Koós Jánost nézni, de otthon felejtették. „Az ember mindig mindenről lemarad”, mondom.
Ezzel András is egyetért, büntette őt eleget a sors az öccsével, vagy ahogy ő mondja, „próbára tette vele az úr”. József majd tíz évig katolikus papnak adta ki magát, minden szeminárium, papír és felszentelés nélkül, „de azért a gyakorlat is számít, a rutin”, vigasztalom, hiába, nem örül. Mert szerinte az, hogy József öccse nyolc évig lehetett pap, csak úgy, és eleinte egész jól csinálta, megkérdőjelezi az ő hitét. Szerintem nem, mert Józsefnek semmi köze a hitélethez, azt mondják, magas, jó kiállású, barna gyerek, és állítólag már a gimnáziumban kitűnt, ha műsort adott a kerületi néptáncegyüttes, mindig ő állt a félkör közepén, az ő kezét fogták a legszebb lányok. És csak aztán kezdődött meg a züllés. A rendszerváltáskor megérte nemzetiségnek lenni, a románoknak különösen ment, Jozef átnyergelt románnak, a Cote d’Azurön ropták, meg a Çeşmétől Alanyáig, ki a fene ne lett volna román inkább, messziről nézve egykutya.
Aztán onnan, a messzeségből már papként tért vissza. Érdtől Gyöngyösig nem volt nála népszerűbb esketőpap, amíg ki nem derült, hogy Jozef „atya” Istentől áldott spermával segíti meg a gyalázatos módon meddőnek bélyegzett híveit. Fiatal, madárcsontú, halk szavú leányokat éppúgy, mint a dongalábú, kötényben érkező újlengyeli asszonyokat, akik néha nem is biztosak benne, hogy szeretnének egyáltalán gyerekáldást az Úrtól. De idővel megbizonyosodnak a család szentségében.
„Pimasz világ ez”, mondja el András megint, pedig a megbocsátásnál nincsen nagyobb erény. És ő ezt hosszan gyakorolhatta önmagával és a testvérével szemben is, sőt a megbocsátás megbocsátását is, mondom neki. Hiszen először akkor volt krisztusian nagyvonalú, amikor nem leplezte le az öccsét, mert bár én nem szeretnék vádaskodni, de az mégsem valószínű, hogy ne sejtette volna, az öccsének nincsenek papírjai. És mégsem jelentette fel Jozefet. Ami hatalmas lemondás volt, szerintem akkor elengedett minden világi hiúságot és persze néhány egyházi szabályt is. De a jónak, így szoktam mondani, mindig két oldala van. Van neki egy másik oldalról nézve jó oldala is.
A család, az család, mondja Ferike, és milyen igaza van. Ráadásul ennyi istentől áldott sperma nem fér el egyetlen emberben, gyanús, hogy András besegített az öccsének, hogy ő is adta az övét, hát olyan egyformák egyes Pest megyei falvakban a gyerekek, ki mondja meg, kitől vannak.
Ferike ekkor árulja el a lényeget, nem azért mondja, mert esténként félrészegen a tévét bámulja, de ő megismerte Jozefet, együtt jártak iskolába, és Jozef állandóra szerepel az egyik családi valóságshow- ban, ahol megcsalják egymást az emberek, abban, és istenbizony, ő a nyomozó. Vagy a férj. Valamelyik. Megműttette magát és a haja is be van festve, de ő mellette ült az iskolában, megismeri, „a mozdulatokat nem lehet átműteni”, mondja. Én meg bólogatok, és azon gondolkodom, hogy lehetséges ez, a kocsmában minden beszélgetés kap egy vajszínű árnyalatot.
Gyuszit, a csapost nem érdekli Jozef, már annyiszor hallotta, mondja, hogy a könyökén jön ki, mikor volt már ez, a kilencvenes években, másnak is van baja, mégsem arról beszél húsz évig. Bólogatok, de nem értek egyet, mert szerintem itt mindenki mindig arról beszél, a bajáról. Gyuszi most boldog, dicsekszik, az Eszéki megmentette Imrét, a másik csapost, majdnem elmaradt a műtétje, egész Pesten nem volt vér, és csak ebből a kocsmából tizenkilencen mentek el adni, névre szólóan! Van még az emberekben becsület, ha egy csaposról van szó. Igaz, többen nem is jöttek vért adni, se névre szólóan, se sehogy, de az Eszéki megtette a magáét.
Ez tényleg szép, mondom neki, közben bejön az egyik legnagyobb élő költő, fekete rojtos sapkában van, sötétszürke kopott szövetkabátban, nagyon nehezen lép, megdobban a szívem, de nem szólok, ez itt olyan, mint egy család, és ha megtudnák, hogy ő egy nagy költő, még a végén kinéznék innen.
Grecsó Krisztián
az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
