Grecsó Krisztián: Nincs köszönet

Megy a bitang stréber, beköp a tanárnak. A sok év tanulásban kevés a termékeny tudás és a gyakorlat, bármit is jelentsen ez, de szerencsére egy-két dolog kivételesen jól elsajátítható. A spicliskedés, na, az ilyen. Abba már fiatal felnőtt korra bele lehet jönni. Beleszokni, rászokni, interiorizálni. Mire kiégett negyvenes lesz a polgár, tud benézni ablakon, kerítéslécen, tud turkálni a másik szívében, pénztárcájában, ha máshoz nem is ért, feljelenteni tud. „Irigyeink sokan vannak, mint a kutyák úgy ugatnak”, így mondja a nóta. Nem is tudom hirtelen, melyik. Olvasom, hogy több mint ötvenezer feljelentés érkezett tavaly a nemzeti adóhatósághoz. Ennyi polgártársunk igyekezett rendet rakni, segíteni a nemzeti együttműködés rendszerét az adócsalók és kerülők ellen és/vagy tönkretenni a nővére, sógora, szomszédja, üzlettársa életét. Hogy portársnál, felügyeletnél, kéményseprőnél hányan mószerolták be egymást, arról nincs adat. Sajnos és/vagy szerencsére.

Ha a hálapénzt büntethető lesz, és a saját kórháza – tegyük fel – nem védi az orvost, abban az lesz a jó, hogy miután átadtuk a borítékot az orvosnak, föl lehet majd jelenteni. Névtelenül. Ahogy illik és ahogy praktikus, elvégre az is bűnös, aki adja. A kihasználó és a kihasznált. Két oldala van a húszezresnek.

A hálapénz tényleg megalázó dolog, a sivár egészségügyi kanossza szívbemarkoló, tragikus lezárása. A halandó már attól is boldog, hogy szabadul. Így vagy úgy, a fájdalom nem múlt el, de legalább nem kell többet váróteremben üldögélni, a saját vizeletével, székletével a kezében. Legalább nem turkálnak a testében úgy, mintha már nem is élne. A hálapénz kifejezi a kölcsönös undort: a kiégett és végletekig kihasznált, elfáradt orvos, és a felesleges vizsgálatokra küldött és betegen hazaengedett polgár kiegyezése. A hálapénz a kiszolgáltatottságra épülő rendszer kalodája, a gyávaság metaforája. És valamire még jó is! Olyan, mintha felejteni lehetne vele, felejteni a lelakatolt retyópapírt, a harmincágyas szarszagú elfekvőt. A hálapénz szabadságjegy. Kiszolgáltatja a beteget és megalázza az orvost, a beteg tűri, az orvos meg belefásul, megszokja, ahogy a halált, elkopik a szíve, elkopik belőle az eskü, hogy miért is van ott, mert a rendszer úgy, ahogy van, nem alkalmas a gyógyításra. És ha nem alkalmas a gyógyításra, hogyan is lehetne gyógyítani benne.

Nem a rendszeren kell javítani tehát, mert azt úgy sem lehet, alapjaiban züllött, öreg, működésképtelen, hanem lehetőséget kell adni a bosszúra. Lehessen egymást, bárhol bárkinek figyelni, kiszolgáltatni, feljelenteni. És akkor a magyar polgár megnyugszik. A sérve nő, de legalább a lelke könnyű. Jól megalázott valakit, aki korábban őt alázta meg, és így megy a körmagyar fásultság, gyűlölet körbe.

Ráadásul a retorzió is csak feltételesen igaz, lehet, hogy csak látszat. A kórház megengedheti saját orvosainak, hogy elfogadjanak pénzt. Ha sok névtelen feljelentés érkezik, majd lassan mindenütt megengedik, mert senki nem szereti a felesleges balhét. És akkor van rá törvény, senki nem mondhatja, hogy nincs. Szitával is lehet merni a vizet. Így van törvényünk a gyűlölet ellen, így sikerült meggátolni a korrupciót is. Van már erre is alibink, minden le van fedve, papírozva, csak beteg nem gyógyul, gyerek nem születik, metró nem épül.

A rettegés rendszere annál inkább. Hízik, növekszik, hájasodik. Félni pedig ismerős dolog. Majdnem jó. De legalábbis megszokott, ebbe nőttünk bele mi, ebbe öregedtek bele az apáink, ez ismerjük. Félni, hogy rossz, de még rosszabb lehet, és legalább az, ami most van, akármilyen ostoba és gonosz is, maradjon meg. És akkor lehet hálálkodni annak, aki semmit sem tett értünk, fizetni, aki nem gyógyított meg, mert ki tudja, nem lesz-e még ennél is rosszabb. Nem kell hozzá jósnak lenni. Ha így megy, és hagyjuk, hogy így menjen, lesz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!