Grecsó Krisztián: Nincs másik haza

Itthon volt a tágabb rokonság, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy tizenkét főre főzök harcsapaprikást, és persze túrós csuszát, mert a svéd frakció valami „könnyű magyarost” akart, ami egyfajta oximoron, de meg lehet próbálni. Nekiálltam, gondoltam, majd fanyalognak a pörcön, amit mi úgy mondunk, kurcina, esetleg óvatosan úgy tesznek majd, mintha a szaft és a túró szerintük is megférne egy tányéron. De valójában csak erőt vesznek magukon. Az estebéd szépen telt, a svéd frakció mindent megevett és mindent imádott, és én mégis azt éreztem, hogy valamiért szorongok, irigy vagyok. Valamijük van, ami nekem nincs. Nem kellett sokat figyelnem magam, nem volt nehéz rájönni, hogy éppen szorongásuk nincs. Mert hitük van abban, amit csinálnak, legyen szó gyereknevelésről, ölelésről, adózásról, szociálpolitikáról. Hisznek a hazájukban, a népben, az adófizetésben, a köz javában és annak védelmében, de ez olyan természetes, mint a levegő, és nem kell szipogni, krákogni, erőlködni hozzá. És akinek van fegyelme a köz javára, annak van saját identitása, múltja és ereje is, és az nyugodt lesz és befogadó, kíváncsi és európai, mert ha alap van, akkor mindennel csak gyarapszik a többi.

Közhely, hogy sokk egy napra Bécsbe menni. Mert néhány óra alatt hozzászokik a szem a széphez, és hogy egy működő társadalomból hazajönni komoly törést jelent. Ezt eddig is tudtam, értettem, átéltem. Láttam, milyen az, ha egy kormány és város tényleg támogatja a kismamákat, ha valóban akar tenni a nemzetért, és nem néhány család hűbérbirtoka az ország. Rossz volt hazajönni, de muszáj, itt élned, halnod kell, így gondoltam (és kapom az odakint boldoguló barátaimtól is a kétségbeesett, honvágytól szenvedő leveleket), de azt sohasem gondoltam volna, hogy a gonosz, megátalkodott politika ennyire körülvehet. Hogy tényleg bejön a lakásomba, a konyhámba, az életembe. És amikor hiteles, szabad és erős embereket látok, itthon, a saját hazámban, a saját teraszomon állva elfog a honvágy.

Hát hova akarok én menni innen? Ebből az újlipótvárosi udvarból vagy a csongrádi pusztából. Nincs másik haza.

Pedig én akkor is odavágyom, abba a másikba. Ahol igenis vannak biztos pontok, ahol a múltamat, a hovatartozásomat, a hazámmal szembeni lojalitásomat nem kérdőjelezik meg, csak mert nem azt gondolom, amit a kurzus. És nem akarom átadni a gyerekeimnek a mondataimmal, a hangom remegésével, a türelmetlen ölelésekkel, hogy ideges, nyegle, álszent hazában élnek, ahol mindent a látszat és az álszentség kedvéért csinálnak. Ahol még a becsület a hit és az áldozat is kirakatjáték, ahol mindenki csak becsületesnek, hívőnek és áldozatosnak akar látszani, de nincs se ereje, se hitele, se szándéka rá.

Olyan boldog önfeledt, nyitott gyerekeket szeretnék nevelni, mint a svéd kislányok voltak. Akik az első napon még értetlenül álltak a nyelv csodája előtt, és hitetlenkedve néztek, hogy nem értem, mit mondanak. Egy hét múlva pedig már ismerték a szeretet és a kommunikáció csodáját, magyarul tanultak, mert érdekelte őket nyelv, és minden más is, mert hagyták őket gyereknek lenni, a jó példa, a jó ízlés és a szeretet mutatta meg, mi mennyi ér. Az utolsó napon megkérdeztem őket, mit tetszett nekik a legjobban. Az állatkert is jó volt, mondta az ötéves, de itt a legjobb. A Sajó-parton ültünk, rázta az ártér nyárfáit a kerge bükki szél. A legnagyobb élmény az volt, fordította angolra az édesanyja, hogy össze lehetett szedni a tyúkok alól a tojásokat. És hogy a tyúkok itt laknak az udvarban. Az ötéves kislány úgy búcsúzott vendéglátójától, mintha valódi nagyapja lenne, bementek a tyúkok közé, negyedóráig beszélgettek, simogatták az állatokat. Nem kellett semmilyen közös szó arra, ami ott történt, anélkül is értették egymást. A kislány még visszaszaladt a kapuból és az öreg nyakába ugrott. Szabad volt, boldog. És szabad, boldog lett körülötte mindenki. Ők elmentek, mi meg itt maradtunk ezzel a szétszálazott, mutyizós, gonosz hazával, amit ennyire becsül a saját vezetése.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!