Hát töltöttem is még egy jéghideg sportfröccsöt a feleségemnek. A páfrányfenyő gyönge bokra mögül Sanyi tata postagalambjai tipegtek elő. Rossz a hangulat a padláson, ezt hallottam Sanyi tatától. Az egyik galamblány el akarja szeretni a másik galamblány párját, és a mindig hűséges galambfiú most valahogy megingott. A feleség kétségbeesetten óvná a házasságot, de a megszédült férj, nem is folytatom. A ragyogó fehér begyek kidüllesztve, de hiába, a fiókákra senki sem figyel, pedig a galambok nagyon gondos jószágok, de a szerelem és a féltékenység őket is tönkreteszi. Nekem meg az jut eszembe, miközben magamnak is habosítok egy gyönge fröccsöt, hogy húsz éve még milyen vehemensen ítélkeztem volna. Hogy akkor talán azt mondtam volna Sanyi tatának, hogy ki kell tekerni a csábító nyakát, de most csak csöndben figyelem a drámát, aminek sehogyan sem lehet jó vége, és amit mégsem lehet elkerülni, mert nem jó a galambnak egyedül, és ha neki nincs párja, hát elveszi a másét, nem lehet máshogyan csinálni, és persze nem lehet nem belehalni az egészbe.

Ahogy enyhül, sétálni indulunk, az Alföldet már megülte a nyár, a kaszált gyep kiégve, a kocsma terasza üres. Az egyetlen ember, aki sört kért ott magának, megszólít, hogy írjam meg az életét, mert gyönyörű és rettenetes élete van, ahogy mindenkinek, gondolom, az élet csak gyönyörű és rettenetes tud lenni, másmilyen nem. Én majd megírom, ő meg sok pénzt keres vele, mondja. Arra gondolok, húsz éve milyen haragosan kértem volna ki magamnak ezt a felosztást, de most csak mosolyogva bólogatok, mert abban is van valami édes és émelyítő, hogy messziről, nagyon messziről nézve az írónak még van tere, tud valamit, amire szükség van, el tudja mesélni, amit mindenkinek hallania kell, és ez az ábránd akkor is jó, ha soha semmit meg nem írok.

A főtéren újra megnyílt a régi cukrászda, ismerősök ülnek a padokon, ej, mikor még Cuki néni állt a félelmetes pult mögött, micsoda nyarak voltak, mondom a feleségemnek, és szinte látom, ahogy az asszony leveszi a fagylaltosvödör alumíniumfedőjét, könyékig belenyúl a kanállal, hatalmas keble meg úgy hullámzik, mint viharban a Kurca. Milyen jólesett az a vízízű fagylalt! Lassan telt akkoriban az idő, ötven fillérjével múltak az évek. Cuki néni nyárról nyárra annyival emelt, és mi gombócárban mértük az időt, anyámék az ötvenfilléres nosztalgiával, én a kétforintos időszámítással kezdtem. Azóta kicsúszott a kezemből az irányítás, az éveket sem tudom, az árakat sem, a vízízű puncs sem esne már jól, sőt azt hiszem, sohasem szerettem a puncsot, de harminc éve még mindegy volt, hogy mit szeretek és mit nem.

A játszótéren „állomásba” botlunk, esti akadályverseny van az úttörőknek, akarom mondani, gyerekeknek, jelenteni nem kell már, és nyakkendője is csak a fecskéknek van, de a feladat, hála az égnek, a régi. Bele kell találni a lópatkóval az autógumiba. Nem akarok dicsekedni, de tízből nyolcat beledobok, ami egyértelműen a legjobb eredmény. Fel is lehet írni a kéménybe, korommal. Ezt mondtuk régen mindig, ha valaki túl komolyan vette önmagát. Nem tudom, mondják-e ezt még, húsz éve ismertem minden világot, amelyben megfordultam, mostanra meg mindig azt érzem, hogy kívül rekedtem, hogy lenni kell valahol egy belső ruhatárnak is, amit én már sohasem fogok megtalálni.

Az akadályverseny a kastélyban ér véget, hát bemegyünk mi is, a feleségem még sohasem látta, pedig már annyit hazudtam neki a Károlyiak nyári rezidenciájáról. A volt tanító nénim mindjárt ki is tölteti velem a gyerekek műveltségi tesztjét, de már túl jószívű, mert megsúgja, amit nem tudok, hát, ha ez annak idején is így ment volna, gondolom, és beikszelem a kettest, Móricz Zsiga bácsit, mert azt kivételesen tudom, hogy ő írta a Szegvári bál című „művet”. Az nem mű, mondom nagy okosan, csak fejezet, a Rózsa Sándorból. A volt tanító nénim azt feleli boldogan, hogy az összes csoport engem ikszelt be. Húsz éve még milyen büszke lettem volna erre, mégiscsak lehetek próféta, még ha tévedésből is, a saját hazámban, most meg az jut eszembe, hogy milyen kíméletlenül gyorsan elfeledünk mindent, és ez még most fáj, de lehet, hogy húsz év múlva, ha megérem, azt fogom gondolni, nem is kell mindig mindent tudni.

A piactéren összefutok egy régi barátommal, részeg és nagyon jókedvű, egy harmadikról kérdez, akivel évtizedeket melengettünk meg együtt, hogy láttam-e mostanában, de én csak szomorúan ingatom a fejem, mint az angyaltrombiták. Nem. Ők néhány hónapja összejöttek, mondja büszkén, aztán rácsodálkozik a saját szavaira, nahát, mondja, hogy az milyen furcsa volt, mert nem volt pénze fűtésre, hát ültek a hideg, sötét lakásban, de találtak egy üveg édes bort. És csak kicsit volt ecetes. Bólogatok, szinte látom őket, és arra gondolok, húsz éve még nyomasztott volna, most meg csak mosolygok, mert már tudom, mekkora dolog egy pillanatra kívülről látni az életet. Ahogy elindulunk, észreveszem a kastély mellett a tüzet, de hiszen Szent Iván napja van, kiáltok fel, és megnyugszom, hát értem már, honnan ez a sok felforgató, hétköznapi látomás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!