Grecsó Krisztián: Táborozók

Balatonszárszóra mentem először táborozni, a megyei tanács gyereküdülőjébe, nemzetközi néptánctábor volt, és én, a kiskamasz, bár először hagyhattam el a szüleim nélkül a falut, mindjárt találkozhattam a baráti szocialista országok ifjú folkloristáival. Fenékig érő szőke hajuk volt a horvát lányoknak, soha olyan lelkes még nem voltam a népek barátságáért, nem győztem eleget harsogni, hogy „jugoszlávió, jugoszlávió”. Döbbenten néztem az orosz pajtásokat, akik tizesével vették az őrölt mogyorós Tibi nugátot, egy darabig próbáltam a gyönge oroszommal elmondani, hogy ehetetlen, de imádták, ami némi gyanúra adott okot, hogy mégsem élhetnek olyan nagy boldogságban, mint amiről én tudok.

Táborozni akkor is csoda volt, ha reggel zászlót vontunk fel, meg napi parancsot hallgattunk, este meg egyenruhát húztunk, hogy a zászlót, amit egészen feleslegesen felhúztunk reggel, most leengedjük. És akkor is büszke voltam magamra, ha láttam, hogy minden baráti szocialista ország ki tudott találni magának egyéni egyenruhát, csak mi, magyarok másoltuk le a szovjet uniformist – csak mindenünk kisebb. Mintha mi Lilliputból jöttünk volna, kis nyakkendő, kis síp, kis címer az övön. A lengyel lányokon, úgy emlékszem, ott feszült az átkeresztelt, de ugyanúgy hagyott cserkészegyenruha, a keletnémet úttörőknek meg a fenekükig ért a nyakkendő, amit a búcsúestén, egy lopott, csóknak nevezett puszi kíséretében el lehetett kunyerálni.

Táborozni akkor is csoda volt, ha volt konyhaszolgálat meg éjjeli őrség, és a büfé csak délután nyitott ki másfél órára, és akkor is számolták, mennyi Leót nyaltál már el, nem beszélve a forró csokiról, amit különben gép adott, de strázsált mellette egy „ifivezető”, hogy emlékeztessen rá, ha kiment volna a fejedből, hogy ma már ittál négyet.

Az idei kegyelmes nyáron én megint átéltem a csodát, a balatonfenyvesi szobában több volt a pókháló, mint a függöny, ilyen vaskos dohszagot évtizedek óta nem éreztem, kockázott sütőmargarint sem tegnap próbáltam meg elkenni egy ázott aljú, szőke zsömlén, de nem csak a kulissza volt ugyanolyan a „Nekem nem mindegy”-táborban: az ifjak sem változtak. Olyanok voltak, mint megszépült és átírt emlékeimben mi. Lelkesedés, öröm, kedv és akarat, az őrsöket most szemináriumi csoportnak hívták, de éppen úgy összezártak, mint régen, és a szegény, de tehetséges gyerekeknek végre nem kellett szégyellniük, ha ki volt térdelve a melegítőjük, mert akkor is felolvashatták a versüket vagy prózájukat, és a kövér, faluról jövő, tájszólásban beszélő kislány jambusait is őrjöngő lelkesedéssel fogadták. Minidrámákat, jeleneteket írtak, magukról, a szüleikről, hogy mi történik, ha roma baráttal/barátnővel állítanak haza, vagy esetleg ők maguk azok, és szeretnének szeretni. Dolgoztak, hajtottak, írtak, olvastak egész nap, történetek kabátgombokról, szlemmelés trióban, imádták a törődést meg a figyelmet, és nem akartak internetet meg fészbukot, nem akartak kocsmázni és rombolni, meg akarták magukat és a tehetségüket mutatni, és ez még annál a meglepetésnél is erősebb volt, hogy ott a Balaton. Pedig a középiskolás gyerekek nagyja, tízből nyolc, életében először látta a tavat, szemben a Badacsony sörényét, de még ennél is nagyobb dolog volt a szeretet, hogy végre nem kellett kirekesztve, megbújva lenniük, csak azért, mert van véleményük, és az nem egyezik a hangos, hőzöngő többségével, vagy mert szegények vagy melegek vagy romák.

A búcsúestén limerickekben gúnyoltak minket, a véneket meg az író/költő tanáraikat, és bár először nem hittek nekünk, amikor azt állítottuk, hogy az ebédlő-diszkónál nincsen nagyobb mulatság, azért táborzárásig, ahogy illik, körben állva roptuk, és reméltük, hogy egy kicsit még nem múlik el a normalitás csodája.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!