Hozzá hasonló, nagyszerű tanárok most is vannak, csak a világ fakult ki körülöttük. A mai nagyok alig látszanak, mert szürke, szegény és lelakott itt minden, a jó szó nem valuta, a szellemességhez szív kellene, a tudáshoz meg alázat. És ezekből éppen nincsen raktáron.
Talán ez lehet az oka, hogy nem tudom eldönteni, a nosztalgia vagy a kétségbeesés írta át az emlékeimet, ezért vagyok szirupos, ha a régi gimnáziumomra gondolok. És mostanában, amikor a tanároknak, a Tanítanék Mozgalomnak szurkolok, hogy ne fáradjon el a tiltakozás, mindig a katedrás öreg épület, meg, és mondjuk, Aradi tanár úr jut az eszembe. TEACHER, ahogy mindenki nevezte, csupa nagybetűvel.
Mert aki arra adja a fejét, hogy másoknak emelje fel a tudatát, tegye egyenesbe az életét, annak a nevét és titulusát, ahogy a gittegyleti választmány is meghatározta, csupa nagybetűvel kell leírni. És a jó tanár ilyen: minden lelki és szellemi erejét arra áldozza, hogy mások gyarapodjanak belőle, mindig fűti a világot, mint valami örökös hősugárzó. És vissza talán évtizedek múlva kap valamit, ha egyáltalán, egy hálás tekintetet, egy daliás karrier élménymorzsáit az osztálytalálkozó elröppenő estéjén, egy közepes étterem dermedt sültes tálja mellett.
De nem is ez a legfontosabb áldozat, hiszen, aki tábla elé áll, ezt tudja. De azt talán csak az évekkel veszi észre, hogy a TANÁR sosem civil, sohasem csak úgy van, mint mások. Nem sétálhat, kávézhat, kapálhat szabadon, nem létezik a hivatásától függetlenül, a nagybetűs foglalkozásoknál (és azért még vannak ilyenek), minden mozdulat, tekintet, félrenézés beszédes. A TANÁR élete példa, mindene eladó, és mindene elvihető: az ideje, humora, a friss tekintete, a ránctalan arcbőre, a családi nyugalma. Minden azért van, hogy éhes, hálátlan kamaszok dúlják fel, rabolják ki, éljék fel.
Egy közülük, Aradi Miklós majdnem hetvenéves volt, amikor elvállalt minket. Mi, elsős gimisek persze nem értettük, hogy ez mit jelent, természetesnek vettük elegáns, könnyed mozdulatait, sportos eleganciáját. A rendszerváltás éve volt, nem tudtuk, hogy polgári műveltsége, stílusa, világszemlélete hogyan viselte a Kádárkorszakot, és persze azt sem, hogy mit gondol az új világról. Ahogy a példaképpé nemesedő tanárokhoz illik, bár folyton tanult és fejlődött, értékeiben ugyanaz maradt. Nem beszélt emberségről, polgárságról, tartásról, hanem úgy viselkedett: emberséges volt és talpig becsületes. Hat nyelven beszélt felsőfok felett, háromból (angol, német, orosz) diplomája is volt, spanyolul, franciául és olaszul csak nagyon jól beszélt, görögül és tótul – békéscsabai születésű volt, a szlovák csak úgy ráragadt – középfokon.
Látom magam előtt, ahogy teker a Körös-torokra, el a Batsányi János Gimnázium rokokó épülete mellett, és azt hiszem, más miatta a város, a levegő, a környezet, mások azok, akik látják. Mert a tudás és a tudásszomj egy csoda, tanulni olyan élmény, mint szeretni, mint azt ölelni, aki hitünk szerint mindig csak ránk várt. Mert, ahogy nem is olyan régen még emlegették, „a művelt fők” közösséget építenek, bennük, általuk él a nemzet, mert magyar polgárnak lenni, bármennyire is félrevezetőek a mai tapasztalatok, nem azt jelenti, hogy a magunk és családunk gyarapodására ellopunk mindent, ami a hazáé. A felelős polgári létet, a magyarságot házi felolvasásokon, iskolai koncerteken, tanulmányi versenyeken, kiskonyhában tartott fizikakorrepetáláson lehet magunkba szívni, megtanulni, azoktól, akik ebben előttünk járnak, és akiknek van ereje ezt átadni. TANÁR úr miatt azért volt más a város, mert muszáj volt adnia magára. Ő mint Eötvös-kollégista szívta magába a nyitottságot, a toleranciát, az európaiságot, és áradt belőle, világított, ragyogott. De ehhez persze a város is kellett. Az, hogy a magyar vidék, a kisvárosok ne magukra hagyott, szürkülő, szegényszagú helyek legyenek, hanem olyan világok, ahol még van gimnázium, benne tanuló, ahol a tekintély szóról nem a pöffeszkedő, harácsoló földesúr jut az eszünkbe. Ahol a könyvesboltban ott az új Spiró, mellette a helyi alkotók éves antológiája, ahol gyerekoperát rendeznek az énektagozatosok, színi előadást a gimnázium tornatermében, ahol a mondat a fontos, a hang, az ismeret, ahol nem fortélyos félelem igazgat, hanem a tehetség. És nem csak az oligarcha gyereke juthat el Oxfordba, és ha a Csongrád-alsói lurkó is eljutott, akkor van kedve és lehetősége hazajönni.
Az előttem járó generációknak és persze nekünk is, tucatnyi TANÁR-unk volt. És bizonyosan a mostaniaknak is van vagy lenne, lehetne. Olyan is, akinek szelleme az iskola falain kívül is élményt, erőt ad az embereknek. Nem tudom, ötletem sincs, mit kellene tenni, hogy újra látsszanak is.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!