A bogarak meg a tetvek, na meg a kullancsok, ezeket emlegettük itthon, hogy elszaporodtak, mert évek óta nincsen tél, és ilyenkor én át is éltem, hogy már ez sincs, a tél is oda, bezzeg régen. Ha erről beszéltünk, néha láttam magam előtt azt az embermagas hófalat, ami persze csak nekem volt embermagas, tízévesen, de azért akkor is: emberes dolog volt. Emlékszem, hogy megijedtem, amikor beszakadt alattam a jegesre fagyott hó, és egy árok mélyéről kiáltoztam kifelé. De persze ezek a legrosszabb emlékeim, mert a cserépkályha és a sparhelt mindig be volt fűtve, utóbbin főtt a leves, a rengben (így hívtuk a csikóssparhelt sütőjét) pirosodott valami édes kelt tészta, és mama nekitámaszkodott a cserépkályha oldalának, együtt duruzsolt örömében a kályhával.
De a harminc évvel ezelőtti telekben nem az volt a más, hogy keményebbek, szikrázóbbak vagy hosszabbak lettek volna, mint a maiak, hanem, hogy a tél, az volt, ami, se több, se kevesebb. Egy évszak. Nem gondoltunk miatta magunkra, a saját felelősségünkre, a tél nem akart szembesíteni egy nemzetet azzal, mit művel saját magával, a saját polgáraival, szomszédjával, a nagyijával. A telet becéztük és szerettük, Betlehemi királyok és újévi bálok járták, a királyoknak ugyan kartonból volt a koronája, és a bálkirálynő sem volt sokkal drágább konfekció kisestélyiben, mint Sárika néni, de a tél, az tél volt. Ma a tél másképpen önmaga, éhhalál, pusztulás, rettegés a neve, és akiben van felelősség és csöppnyi emberség, az számadásra kényszerül.
A napokban a Völgységből jöttem haza, este volt, hosszú nap, a pöffeszkedő Fradi-stadion mellett pirosat kaptam. A járdaszigetről megindultak a koldusok az autók mellett, én egy szakállas úrral néztem farkasszemet, talán harminc volt, talán hatvan, az utca egyentoprongya nem csak az emberséget veszi el, hanem a nevet és a kort is.
Kinyújtottam az érméket, és jó egészséget kívántam, meg azt kértem, vigyázzon magára. A férfinak előbb megrándult egy ideg az arcában, a fintor, az undor és a felháborodás egyszerre marták meg, nyilván át is futott rajta, hogy könnyű ezt mondani a meleg autóból, „magadra vigyázni”, öregem, mit jelent az mínusz húszban. Aztán olyan hirtelen, mintha gyakorlott színész lett volna, végigszaladtak a könnyek az arcán. Sebesen, patakban. Bólintott, letörölte a könnyeit, megköszönte a pénzt, és továbbment, rövid a piros, és már esteledett.
Vajon azok a negyvenesek, ötvenesek, akiké most ez a haza, és akik a budai villa panorámaüvege mögül nézik, ahogy ragyog a Lánchíd, esetleg a megvilágított kertben hogyan öltözteti fel az ágakat a zúzmara, hogyan várták annak idején a telet? Jöttek-e Pápán, Felcsúton, Hódmezővásárhelyen titokban betlehemesek? Meglesték-e egyszerre, álmukból ébredve édesanyjuk kipirult arcát, ahogy a papával éjjel hazaértek, a mama körömcipőben hazatipegett a tsz-bálból, mert persze taxi nem volt, és pénz se lett volna rá. Emlékeznek-e egy-egy igazán szegény osztálytárs szoba-konyhájára, hogy ott, amikor ott játszottak, milyen hideg volt, és hogy mit tervezgettek, amikor szánkóztak, fakutyáztak, korcsolyáztak: milyen felnőttnek képzelték magukat? És milyennek akarták a magyar telet, miben hittek, és miről álmodtak, amikor álmodtak?
Mert a tél semmit sem változott, és hiába minden mellébeszélés, ők rajzolták másmilyenre a világot. És akkor is másmilyen, ha abból az ablakból egy pillanatra még szebb is, mint volt. Vagy, ha ők nem akarják látni, milyen. Ha sikerült mindent: gyerekkort, fogadalmat, álmokat elfeledni, ha porral, itallal le lehet győzni a lelkiismeretet egészen. Akkor is más. És ezt nem lehet nem észrevenni. Talán majd egyszer, amikor a mélygarázsba belépnek, és véletlenül megcsapja az arcukat a dermesztő huzat, olyankor eszükbe jut, hogy bár az évszak ugyanaz, a tél semmit sem változott, az éhezés, a nyomor, a fagyhalál jégkristálya beborít minden ablakot.
Előbb-utóbb az övékét is össze fogja rajzolni. Akkor is, ha embermagas a kőkerítés, ha kutyák és rendőrök, riasztók és törvény védi a portát, és ha csak egymással próbálnak érintkezni, és nem akarnak meghallani semmi mást.
Akkor is: találkozni fognak még azzal a bizonyos fiatalemberrel, a gyerekkor telei előkerülnek, azok az egyszerű, fázós, de tehetséges, lelkes vidéki srácok be fognak egyszer kopogni, ha máskor nem, álmukban, és azt kérdezik majd, szabad-e bejönni Betlehemmel. De másképpen zengnek majd a dalok, valahogy úgy, mint Edward király fülében, soktucatnyi fagyhalottról, éhező milliókról, moslékot felszolgáló menedékről szólnak majd, és csak egyetlen sor lesz a régi, egyetlen mondat marad borzadva ugyanaz: „Te tetted ezt, király!”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
