A doktor valahogy nem doktoros, túl közvetlen és kedves, szinte cserfes, és valahogy mozgékony is, a megyei újság társkereső rovatában azt írnák róla, sportos. Egy pillanatig Daru sem talál rá jobb jelzőt, de aztán rájön, hogy ez a nő krúdys: ilyen lenne Szindbád orvosa és szeretője, szigorú és művelt, de mindig tudná, mikor kell megszegni a szabályokat. Daru csak áll, bénán, beleégeti a retinájába a pillanatot. Nem akarja, ösztönösen csinálja, nem tehet mást, vannak olyan helyzetek, amikor a valóság megkettőzi magát, és az ember, ha akarja, ha nem, kívülálló lesz.
Nem lehet egy úgynevezett valóságban, ha azt az előbb még kitöltette a halál, benne maradni.
Daru szemezi a szőlőt, mert a barátja, Ernő súlyos betegség után lábadozik, és most arra sincs ereje, hogy a duzzadt bogyókat, amelyek pedig olyan élvetegen fordulnak le a szárról, levegye. Ernőben most semmi sem eredeti, tizenöt kilót fogyott, és a hangja is ismeretlen, másfél hétig a lélegeztetőgép csöve hárfázott a hangszálain. Ezt Daru sose mondaná így, azért gondolja most mégis, hogy eszébe jusson a barátja, a híres kolumnista, könyvtáros kisasszonyok derék vigasza. „Hárfázott a hangszálain”, talán Ernő írna ilyet. (Az az igazság, hogy írtak már egymás neve alatt, mert Élet Kapitány sokkal szigorúbb, mint azt el lehetne viselni, és válások idején, vagy amikor az Isten másfelé néz, a kibírhatónál hamarabb van lapzárta – de ez nem jelenti azt, hogy Daru mindig tudná, mit írna le a barátja és mit nem.)
A doktornő limonádét hozott, nem lenne szabad, mert buborékos, de Szindbád orvosa tudja, hogy előbb a lelket gyógyítjuk, és csak utána a testet, és ha Ernő limonádét kíván, hát igyon. A vágy életben tartja a lelket, és neki most muszáj szeretnie magát. „Milyen édesek maguk”, mondja Szindbádné doktornő csak úgy, minden átmenet vagy előjáték nélkül, „hogy így összetartanak”. Leteszi a limonádésdobozt, „dugja el”, szól oda Ernőnek, és újra felém fordul, „még nem is láttam ilyet. Ebben az országban. Ilyen foglalkozást. Hogy valakik így összetartottak volna.”
Daru Ernő ágkarját nézi, egy pálca maradt belőle, lefogyott róla a hús, „a redaktorok és kolumnisták nemzetsége”, gondolja most magukról ironikusan. Az öreg róka beszél így a Vukban, „Karakot megölhette a Simabőrű, de a rókák szent nemzetsége…”. „Mi sem tartunk össze”, mondja Daru, de közben jóleső melegség járja át, és valamiért arra gondol, hogy dehogynem, azért egy kicsit mégis. Csak illik szerényen, alázattal fogadni az élet aromás bókjait.
Két hét múlva Ernő már egy teraszos, vasútállomásra emlékezető épületben hajtogatja magára a takarót – ha a Tiszán innen írták volna meg a Varázshegyet, itt játszódna –, és Daru megint találkozik Szindbádné doktornővel. „Pedig elvileg maguk konkurensek”, folytatja a témát a nő, és értetlenkedik, hogy Daru új könyvét miért szerkesztette meg Ernő. Miért akarta, hogy jobb legyen, ha attól, elvileg, neki rosszabb? Ernő mosolyog, a magyar mondatról, ritmusról, kopogásról, szórostáról kezd mesélni, hogy milyen csoda, amikor megszelídül valakinek a nyelv, de a mondat – és emiatt hiábavaló minden versengés – soha senkinek nem áll kézre ugyanúgy.
És ekkor rájövök, hogy nem, mégsem tartunk mi össze. És nem alázatos voltam legutóbb, hanem álszent. Hiszen csak arról van szó, hogy néha akad egy-egy ember, aki nemcsak melegedni akar, hanem fűti is a kemencét – már ha szabad ilyen iskolás és szokásosan népi metaforával előhozakodni. Aki idegenekből, versenytársakból, rémült kollégákból embereket, közösséget, barátokat csinál. És nem egyszerűen csak azzal, hogy van, szeret, figyel. És az sem elég, hogy dolgozik, hogy mondjuk a beteg barátjának is összeállítja, megszerkeszti a könyvét. És még az sem – mert a léleknek nevetnie sem szabad elfelejteni –, hogy közben megsárgult szélű, régi pornóképet rejt a beteg barát kórházi motyója közé (a halált ugyanis néha, egy-egy másodpercre ki lehet nevetni, de ha elszalasztod azt a minutumot, csak a rettegés marad), szóval nem. Ez sem elég.
Mert aki ilyen fűtős típus – úgy látom, most már ez a keszeg, „fűtős” metafora marad, hasonlító, hasonlított, kemence, emberség, fűtés, szeretet –, nos, az tudja, hogy nem. Soha semmi sem elég. És ezért nem tudja abbahagyni, ezért csinálja, úgy, hogy maga észre sem veszi. Talán csak egy intimmé lett pillanatban, az intenzív osztályon csodálkozik rá, de el is felejti rögtön, hogy ez a haza, ha sokan fűtenék, és összetartoznánk benne, nem gyűlölné magát.
GRECSÓ KRISZTIÁN
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
