Bármi bármikor

Már gyerekként csodáltam, értettem, hogy ismeretlen idők tanúja. Képes voltam csak azért bekapcsolni a tévét, hogy lássam, tényleg mindig benéz-e a doboz mögé, vártam, mikor kérdezi meg, hogyan férnek bele az emberek. Mulattam rajta, nem gonoszan, de a gyerek buta fölényével, próbáltam elmagyarázni, hogy nem halnak meg a katonák, csak színészek. De csak sírt, mert látott már halált, és az olyan volt, mint a tévében, és gyakran emlegette összetörve azt a jelenetet, amikor valami orosz filmben elfejtették megsózni a kenyértésztát, és sótlan lett a kenyér: el kellett ásni. Ilyenkor a fejét is fogta, el tudom én azt képzelni, kérdezte, mekkora tragédia, ha el kell ásni a kenyeret. Nem tudtam. Mindig volt kenyerünk, még egyetemen is mindig volt, nem értettem Dédi hasonlatait, fájdalmát, nem érettem az örömét, például, amikor elkészült a disznósajt, hogy miért is lenne akkora tisztesség egész karéjt kapni belőle, utáltam a disznósajtot, nem voltam éhes, nem akartam megcsókolni a kenyeret, ha leesett. Később, pökhendi, de szeretetre vágyó kamaszként, mindig arra gondoltam – gonoszul még emlegettem is neki! –, hogy hatéves volt, mikor József Attila megszületett, és mi mindent láthatott volna a világból, ha polgári családba születik. Mert így bezzeg.

Most látom, milyen sokat tudott. Nem kellett ahhoz túlmenni a barattyosi tanyákon, hogy érezze, értse e hazát, a történelem, a meghurcoltatás helybe jött érte. Felfoghatatlanul gyanakvó volt, úgy féltette, védte az ételt, mintha mi, gyerekek csak azért lennénk, hogy elpocsékoljuk a tartalékot. Mindenütt bajt és gonoszságot sejtett, mert mindenütt talált már bajt, és olyanoktól kapott gonoszságot, akitől senki sem várta volna. De azt csak mostanában értettem meg, hogy miért volt általában is ennyire aggódó, és hogy ez a borúlátás miért gyökeredzett ilyen mélyen, és szinte mániákusan az emberek és a haza iránti bizalmatlanságban. Pedig sokszor elmondta: itt bármi, bármikor megtörténhet. Ha úgy tetszik, lelőnek az udvaron, vagy bele a folyóba, mindegy melyikbe, amelyik kéznél van. A kis pénzed, amit a szolgálással kerestél, egyik napról a másikra mit sem ér, csak söprik a sok szemétre való papírost az utcán. És élete legnagyobb traumája! Bejönnek az elvtársak az udvarra, a házba, és elviszik, amit akarnak, elvezetik a tehenet az istállóból, pedig abból a kis tejből él a család, és a gyerek legyengül, elviszi a nátha, elpusztul, mint egy állat, és nincs mit tenni, ezt itt lehet, meg lehet csinálni, nincs következménye, itt igenis történhet nagy baj úgy is, hogy te mindent megtettél, hogy ne történjen. Hiába mondta ezt nekem, hogy bármi bármikor, hogy itt, ha úgy jön ki a lépés, kiradíroznak, mintha soha sem hagytál volna nyomott az életben, a papíron, az emlékekben.

Mostanra tört meg bennem a bizalom. Eddig tartott. Én eddig bíztam hatóságban, bankban, államban, minden apparátusban, ami értem és általam működik, és soha sem gondoltam, hogy történhet úgy is jóvátehetetlenül nagy baj, ha én mindent megtettem, hogy ne történjen. Elvesztettem egy világot, mint a paradicsomi ember, aki bukását érzi, és egyszerre észreveszi, hogy meztelen, és soha többé olyan boldogan naiv és vak már nem tud lenni, mint előtte. Itt bármi megtörténhet. Tényleg. Söpörhetik a pénzt az utcán, amit a szolgálatommal kerestem, ellehetetlenítenek, megzsarolnak, kiradíroznak, államosíthatják az iskolámat, a könyvtáramat, elvehetik a pénzemet, a lakásomat, fölemelhetik a hitelemet, az utcára tehetnek, azt pedig úgy sem bírnám ki.

Erdő Péter karácsonyi prédikációjában azt üzente, ne féljünk a válságtól, ne hagyjuk, hogy megrémítsenek minket a pénzügyi adatok. Azon gondolkodom, hogy lehetett volna ezt úgy megfogalmazni, hogy ne hasson cinikusnak. Hiszem, hogy a bíboros úr nem akart érzéketlen lenni, de ez a hárommillió koldus országa, újra, és itt bűnöző, kitagadott féreg lesz, aki elveszti a lakását, ezért én a helyében senkinek se tanácsolnám, hogy ne féljen. Inkább azt mondom, nagyon is féljen, a legjobb, amit tehet, hogy fél, van rá oka, ne lankadjon, az izmos rettegés az egyetlen út az üdvösséghez.

Bárcsak elmondhatnám Dédinek, mit gondolok. Leülhetnék vele újra, milyen más dolgokat kérdeznék most. Láttam a több százméteres sorokat az ingyenkonyhák előtt, gyerekes családokat a sorban, éhező magyar gyerekeket, már tudom, igaza volt, tényleg tragédia, hogy el kellett ásni azt a kétkilós nagy kenyeret. És igaza volt, meghaltak a katonák. És nem számít, hogy nem konkrétan ők. De odalettek generációk, és mit sem javul a helyzet. Milyen kár, hogy ilyen nagyon igaza volt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!