A Glasgow University Facebook-oldalán torokszorító, magyar vonatkozásúvá váló kisfilmbe botlottam. Egy hallgatójukat mutatták be, aki az egyenlőtlenségekről és a globális migrációról tanul, az Egyesült Államok hivatalos iratok nélkül élő „latinóira” specializálódik.
Az egyetem összehozta őt a helyi menekültsegítő egyesülettel, melynek alapítója a Glasgow Universityn végzett. A találkozásról mesélt a film. A civil szervezetet vezető skót hölgy elmondta, hogy annak idején a tévében látott egy tudósítást a lezárt magyar határról, ahol egy férfi próbált bejutni, babahordozóban tartva egy pici gyereket… A levegő tele könnygázzal, szembe vízágyúval felszerelt rohamkocsi, előttük egy fegyveres, aki keményen elzavarta a férfit és a babát. Ez volt a pillanat, amikor eldöntötte: ezt nem! Szervezni kezdte, hogy aki menekültként Glasgow-ba kerül, ne ilyen fogadtatásban részesüljön. Rengeteg segítője van már. Welcome csomagokat állítanak össze a menekülteknek – érkeznek oda is sokan –, és mindenkinek kézzel írt, személyre szóló levelet adnak, hogy érezzék, várják őket.
Kínos ilyen összefüggésben találkozni Magyarországgal, de meglehet, hogy a határjelenet másokat éppen hogy lenyűgözött, inspirált. Közömbös talán senki sem maradt.
Sok híve van országon kívül is Orbán megoldásainak. Fontosak lettünk. De máson, az alig látható történéseken is múlik az ország presztízse.
Kakas István sokat tett ehhez hozzá. A Határátkelő blog írta meg először, hogy az angliai Bath városa milyen nagy részvéttel búcsúzik 52 évesen elhunyt magyar hajléktalanjától. Nekik ő a magyar. Aki az ottani Fedél Nélkült árulta nap mint nap a hídon, amit kérés és fizetség nélkül takarított is. Mindenkihez volt egy személy szerint neki szóló kedves szava, mosolya. Senki nem tudta, miként lett hajléktalan, hiszen korábban remek vendéglőkben dolgozott. Az viszont legendássá tette, hogy kimentett a vízből egy, az ő hídjáról véletlenül a folyóba eső kislányt és az apját, aki utána ugrott, de nem bírt a sodrással.
Egy apa, egy lány, egy kritikus helyzet és egy magyar – ugyanaz a szereposztás, mint amit a glasgow-i hölgy felidézett. A történet más.
Kakas István életéről szinte semmit nem tudunk. Azt sem, miért ment el. Egy hölgy a Meanwhile in Budapest (Mindeközben Budapesten) blogoldalon viszont megírta, hogy ő mi okból távozik. Apja ’56-ban ment el, magyar édesanyja húsz év múlva ismerte meg és együtt döntöttek úgy, hogy Norvégiában fognak élni. A blog írója ott is született, nőtt fel, de a kötődései húzták, ezért itt járt egyetemre és kezdett dolgozni egy jó állásban.
Most megy. Azt írja, ugyanazért, amiért a szülei annak idején. Nem gondolja, hogy ez diktatúra volna, de olyan országban szeretne élni, ahol állampolgárként, nem tárgyként kezelik, ahol a siker a tehetségen és a munkán múlik, nem a politikai kapcsolatokon, ahol a költségvetés a közösséget szolgálja, nem az elitet, ahol a bűncselekményeket nem a gyanúsítottak politikai kötődései alapján bírálják el, ahol a politika nyilvános vitákban alakul s nem aszerint, hogy az ország vezetője aznap épp mit gondol, ahol a nyugati értékek és nem Moszkva normái szerint szerveződik az élet.
Ő elmegy, Orbán sokmilliónyi híve pedig azt az üzenetet küldheti utána, hogy ahol gyalulnak, ott hullik a forgács.
Az utóbbi nyolc évben valóban a világpolitika említésre méltó szereplőjévé vált az ország. Idézhetném Milo Yiannopolust, az új jobboldal politológus sztárját, aki szerint Magyarország reménysugár, Orbán politikai ikon; a kormányon lévő osztrák Szabadságpárt elnökét, Heinz-Christian Strachét, aki állítja, Orbánnak köszönhető, hogy ma biztonságosak az európai határok; vagy George F. Hemingwayt, a Budapest Honvéd klubtulajdonosát, aki úgy találja, hogy a mai miniszterelnök az utolsó száz év messze legzseniálisabb magyar politikusa. Sorolhatnánk a romániai magyarság elragadtatott véleményét a kettős állampolgárságról ugyanúgy, ahogy a szegény falvak közmunkásait, akik úgy látják, senkitől nem kaptak még annyit, mint ettől a kormánytól és Jaroslaw Kaczynskiról, Orbán lengyel alteregójáról még nem is szóltunk.
Szembeállíthatjuk mindezzel csak az utolsó napokból Angela Merkelt, Hillary Clintont és a történész, publicista Anne Applebaumot, akik egymáshoz hasonló érveléssel korunk legdestruktívabb személyiségei közé sorolják országunk vezetőjét.
Látható, radikális vélemények, reakciók harapófogójában van az ország. Félő, csendben meg is roppan. Aki megy, aki marad egyaránt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
