A Veritas felállításától a birodalmi sasos és Gábriel arkangyalos német megszállási emlékmű tervéig és a Veritas újdonsült igazgatójának elhíresült MTI-nyilatkozatáig olyan események zajlanak ma hazánkban, melyeket hitetlenkedve fogad az ember.
Senki sem gondolta volna korábban, hogy megint forró emlékezetté (Jan Assmann) alakul át a múlt, amit történelemként könyveltünk már el magunkban. Történészként egyáltalán nincs ínyemre, hogy politikai diskurzusba bonyolódva kell kutatási kérdésekről beszélni a nyilvánosság előtt. Demokráciában ez természetellenes dolog. Különösen, ha nem túl régen megesett népirtások, aljas politikai játszmák történetéről van szó.
A kulturális trauma újabb keletű elmélete azt diktálja, a zsidóknak a náci Németország által elkövetett tömeges elpusztítása egyetemes morális problémává nőtt az idők során. A holokauszt így nem kizárólag a közeli múlt egy különösen visszataszító eseménye tehát, hanem olyan egyetemes erkölcsi mérce is egyúttal, amely azt parancsolja: ne maradjunk többé tétlenek az újabb holokausztok láttán!
Alapvetően más lett tehát e gyalázatos múlt mai jelentése, mint volt vagy lehetett akkoriban azok számára, akik, egyebek közt, tömeggyilkosságokban működtek közre. Ezért teljességgel elképzelhetetlen kizárólag valamely múltbeli látószögből közelíteni ehhez a múlthoz, mert ez erkölcsileg így felettébb aggályos. Azért „kövezik” meg Szakály Sándort kijelentéséért, miszerint a legalább 18 ezer ember halálával végződő kitoloncolás szokványos „idegenrendészeti eljárás” volt, mert – történészként – a tömeggyilkosságban tettestársként közreműködő politikai elittel azonosul ezáltal. Ez következik abból, hogy Szakály elfogadja az 1940-es évek elejei magyar kormányzati szervek önértelmező fogalomrendszerét, és a hangjukon megszólalva még az akciót igazoló nyelvhasználatot is magáévá teszi.
Amikor így és ennyire összekeveredik egymással a múlt és a jelen, szükségszerű, hogy a múlt kerekedjék végül a jelen világa fölé, annak érdekében, hogy az akkori „igazság” ölthesse magára a történelmi igazság alakját. Egy tudományosan felkészült történész soha nem követheti el ezt a súlyos szakmai hibát; különösen nem járhat el ezen a módon olyan történelmi események kapcsán, melyek a jelen morális univerzumának képezik immár a történelmi hivatkozási alapját. Ha pedig a történész a múlt nevében kíván megszólalni, hogy a védőügyvéd szerepét magára vállalva beszélje el ezt a történelmet, menthetetlenül a valamikori bűnelkövetők tettestársává lesz. Ez a valóságos értelme és az igazi tétje Szakály Sándor „nyelvhasználati botlásának”.
S miért problematikus vajon a kormány sebtiben kiötlött és azon mód a megvalósítás útjára terelt emlékműterve? Szépen beleillik az elképzelés az alkotmányt felváltó Alaptörvény preambulumának történetképébe. Az utóbbi szerint 1944. március 19-én megszakadt egy időre a történelem folyása. Ezen állítólagos cenzúra kimagasló történelmi jelentőséggel ruházza fel az ország német megszállását. A tervbe vett emlékmű úgy kíván emlékezeti kultuszt alapítani ez ügyben, ahogyan az 1945. április 4-i szovjet megszállást ünneplő, nagy számban felállított monumentumokkal tették annak idején. Közülük ma már jószerivel csak a Szabadság téri maradt a helyén, mementóként utalva a korábbi emlékezetpolitikára. A szélsőjobb politikai erők már régóta szerették volna lebontatni, most azonban bizonnyal megússza ezt a sorsot, mert ellenpontként ott kínálja majd magát – a tér másik oldalán – az ellenkultusz céljaira is könnyen igénybe vehető német megszállási emlékmű.
Miért nem bont és miért épít emlékművet a kormány? Jóllehet mostanában nagy rohamot indított a kommunista időkből származó emlékhelyek ellen. A budapesti Kossuth tér Horthy-kor végi állapotának a visszaállítása ennek legismertebb megnyilvánulása. S szintén a felejtetés, valamint az új emlékezéspolitika jegyében bontakozott ki tavaly a botrányos utcaátnevezési kampány. Amikor az Orbán-rendszer hatalmi elitje unosuntalan visszaálmodja magát a két háború közötti Magyarországba, különös jelentőségre tesz szert a német megszállási emlékmű terve.
Az akkori magyar politikai vezetés kudarcát hozta, hogy bár jó ideje szorosan együttműködött már a német náci hatalommal, az nem bízott meg benne annyira, hogy ne vegye végül közvetlenül saját kezébe Magyarország irányítását. Ezt fejezi ki az 1944. március 19-i esemény. A szuverenitásában megkurtított, nagyrészt azonban helyén hagyott magyar államapparátus ilyen körülmények között működött együtt tovább Németországgal.
Ha szimbolikusan jól megjeleníti valami a megváltozott körülmények közötti töretlen magyar kollaborálást, az Horthy Miklós személye, aki kormányzóként a helyén maradt és tette a dolgát, mint rendesen. A német óhajok ezután némileg kibővültek, kiegészülve „a zsidókérdés radikális megoldásával”, amely félmillió magyar állampolgár Auschwitzba, a majdnem biztos halálba küldését jelentette. Mindez nem okozott azonban különösebben nagy problémát, a magyar állam zavartalanul működött az új és megnövekedett igényeket is kielégítve.
Mi a legfőbb baj a tervezett emlékművel? Főként az, hogy akik felállítják, töréspontot látnak ott, ahol sokkal inkább a folytonosság diktált. Nem vitás, bizonyos dolgok valóban megváltoztak a német megszállással; ezek azonban nagyrészt nem a hivatalos Horthy-Magyarországot, hanem főként vagy kizárólag a nem hivatalos Magyarországot érintették, mindenekelőtt az ország már korábban zsidónak minősített népességét, a baloldaliakat, az antifasisztákat (benne számos konzervatív személlyel). Egyébként pedig zavartalanul folytatódott a kollaborálás ezt követően is, ami – akkori formájában – sokaknak talán még jobban is tetszett, mint amikor hintapolitikával fűszerezve, tehát „vonakodó csatlósként” valósította meg az ország vezetése. Horthy Miklós pedig, a kormányzói székében maradva, és kezdetben még a német megszállók újabb követeléseit (a tömeges deportálásokat) is maradéktalanul végrehajtva, személye révén kellően demonstrálta a folytonosság látszatát és valóságát.
Hol van itt olyan történelmi töréspont, amit az Alaptörvény emleget és amit az emlékmű lenne hivatott kifejezni? Nem arról van vajon szó, hogy a deportálás magyar szégyenét szeretnék ezzel az ordító hazugsággal elhárítani Horthy Miklós és az általa fémjelzett politikai elit feje elől? A tervezett emlékmű és Szakály kijelentése egyaránt azt szolgálja, hogy egyszerre lehessen „méltó módon” megemlékezni a magyar holokauszt tragédiájáról, és továbbra is ápolni a Horthy-kort, valamint a Horthy személyét övező kultuszt. Végtére is a majdani emlékműtől alig ötven méterrel arrébb avatott nemrég egy templomban a szélsőjobb Horthy-szobrot. A kormányzó kibontakozóban lévő kultusza így a Fidesz és a Jobbik versengését is szükségképpen magával hozza.
A szerző történész
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!