A magyar hadsereg sok olyasmit tett a második világháborúban, amivel nem büszkélkedhetünk, de tett olyat is, amiben semmi szégyellnivaló nincs, sőt. Mindenesetre félve kezdtünk foglalkozni a Dániába került magyar katonák sorsával, amiről érthetetlenül keveset tudunk.
Pontosan senki sem tudná megmondani, hányan is voltak. Legkevesebb tizenkétezer, de talán tizenötezer emberről beszélhetünk. És nem csak katonákról, hanem civilekről is: asszonyok, gyermekek is voltak a fél Európán átkergetett sereggel.
Kik voltak, mit kerestek Dániában? Erről írta „A magyar katonák. Egy elfelejtett tragédia Dánia II. világháborús német megszállása idejéből” című kötetét Søren Peder Sørensen – a dán író-újságíró budapesti látogatásán mesélt lapunknak a történetről.
Műve, amely eddig csak dánul és németül jelent meg, torokszorító képet tár elénk. Képet, amit könnyű lenne félreértelmezni, de ha alaposabban megnézzük, láthatjuk: a Dániába került magyar katonák nagy része komoly segítséget nyújtott a dán ellenállóknak a megszálló német csapatok ellen vívott harcukban. Annak dacára, hogy Magyarország – elvileg – a Harmadik Birodalom szövetségese volt. Hogyan állhattak át mégis a honvédek az ellenállók oldalára? A német hadvezetés kizárólag saját magának köszönhette ezt. Nem lehet embereket úgy rakosgatni országok és hadszínterek között, mintha sakkfigurák volnának. Ráadásul nem is túl jelentős sakkfigurák. 1944-ben már igen csehül állt a Harmadik Birodalom: keletről a Vörös Hadsereg, nyugatról a szövetségesek szorongatták. Ebben a reménytelen helyzetben Magyarországon csak egy kapituláció segíthetett volna, csak éppen Szálasi Ferenc erre sem hajlandó, sem képes nem volt. Ellenkezőleg: mint a Honismeret írja „1944 novemberében Heinrich Himmler SS-vezető és Szálasi Ferenc nemzetvezető megállapodott a magyar hadosztályok kiképzésében és felszerelésében. A megállapodás négy magyar hadosztály szervezését írta elő Kossuth, Klapka, Görgey és Petőfi néven, ezen kívül pedig négy Waffen-SS hadosztályt kívántak felállítani. (…) De önálló magyar hadosztályról nem volt szó.
Tulajdonképpen arról volt szó, hogy magyar katonákat ezredekbe rendezve később integrálják a német hadosztályokba. A magyar újoncok harcra képes csapatokká való kiképzésének tervét végül mégis feladták. 1945. március 30-án a németek elhatározták, hogy a magyarok Németországban való kiképzése a továbbiakban nem lehetséges, ezután minden, a magyarok kiképzésével és felkészítésével kapcsolatos tevékenységet leállítottak.”
A négy nem Waffen-SS-hadosztály állománya nem önkéntesekből, hanem sorozottakból állt, rendszerint vagy nagyon fiatal, vagy már ötven feletti férfiakat toboroztak, hiszen a többi korosztály addigra már vagy katona volt, vagy hadifogoly, katonaszökevény vagy halott. Tehát ezt a besorozott legénységet adta át Szálasi Németországnak. Akit akkor elvittek katonának, nem sokat tehetett arról, hova veti a háború szeszélye. (A Waffen-SS-önkéntesek igen, de itt és most egyáltalán nem róluk van szó.)
Az említett négy hadosztályt Dániába vezényelték, hogy leváltsák az ott állomásozó német alakulatokat, amelyeket aztán többnyire Berlin védelmére küldtek. De mit mond erről nekünk maga Søren Peder Sørensen?
– Hány magyar katona érkezhetett Dániába?
– Legalább tizenkétezer emberről van tudomásunk. De sok civil is a katonákkal tartott, a tisztek családtagjai – velük együtt a teljes létszám elérhette a tizenhárom-tizenötezer főt is. A katonai állomány létszáma bizonyosan tizenkétezer volt. A háború után majdnem mind hazatértek Magyarországra, de előbb Németországba vitték őket, börtönbe vagy hadifogoly-táborokba.
– Milyen feladatokat láttak el? Valóban kiképezték az állományt, vagy inkább munkaszolgálatra kötelezték őket?
– Mivel frissen sorozottak voltak, a legtöbbjük kiképzése megkezdődött ugyan az 1944-es Himmler-Szálasi paktumnak megfelelően, de még Németországban félbe is szakadt. Dániában már csak őrszolgálatot láttak el az elvezényelt németek helyett, erdőt irtottak, repülőteret építettek. Többnyire fegyvert sem láttak. Az ellenállási mozgalom ezért is figyelt fel rájuk: szemmel látható ellenszenvet éreztek az őket dolgoztató németek iránt.
– Mi történt a Bornholm szigetén dolgozó magyar katonákkal?
– Ők sajnos szovjet fogságba estek – Dániának ezt az egyetlen pontját a szovjetek szabadították fel – és nyomuk veszett Szibériában.
– A marosvásárhelyi „Csaba királyfi” hadapródiskola tanulói szintén Dániába kerültek, majd ők maguk vették fel a kapcsolatot az ellenállással. Kapcsolatban áll ez az esemény a koppenhágai zendüléssel? (Ott a kiképzést kapott magyar katonákat 1945. április 22- én Berlin védelmére kívánták vezényelni, ők azonban kitörtek a laktanyából és három órás tűzharcot vívtak a főváros utcáin a náluk sokkal jobban felfegyverzett németekkel, míg mindannyian el nem estek).
– Nem állíthatom, hogy volna közöttük kapcsolat. Sok évig kutattam a koppenhágai zendülés hátterét, ám egyetlen résztvevő nevét sem sikerült kiderítenem. Azonban a koppenhágai lázadás után a németek már annyira sem bíztak a magyarokban, mint addig. A legnagyobb dán napilap, a Politiken is beszámolt az eseményről, melynek nyolc dán áldozata is volt. A hadapród-iskola ezek után kötött szoros szövetséget a dán ellenállókkal. De a magyarok és dánok viszonya amúgy is érdekesen alakult. Én tíz évvel a háború után, 1955-ben születtem Jyllandban, Dánia nyugati partjainál, egy olyan településen, ahol jártak annak idején a magyarok is. Mintegy 550-en voltak – a településnek pedig hatszáz dán lakosa volt, tehát egymásra voltunk utalva. Nagyapám helyi elöljáró volt: az ő iratai között találtam magyarokra vonatkozó feljegyzéseket, emiatt is kezdtem el kutatni ebben a témakörben. A jyllandi magyarok mind támogatták az ellenállási mozgalmat, létezett is közöttük egy megállapodás, mely szerint a megfelelő pillanatban a magyarok majd a dánok oldalán fognak harcolni a német megszállók ellen.
– Ez hivatalos megállapodás volt?
– Igen, a hadapród-iskola parancsnoka, Szilágyi őrnagy személyes összeköttetésbe lépett a dán ellenállási mozgalommal, előbb Praston, majd Nastvedben. Biztosította a dánokat a magyar hadapródok náciellenes álláspontjáról, hozzátéve, hogy ő és a növendékek magukat vendégeknek tekintik Dániában, és ha összetűzésre kerülne sor, a dánok oldalán fognak harcolni a németek ellen. Sőt, a német kapitulációt megelőző hetekben Szilágyi őrnagy és társai egy titkos hálózatot építettek ki, amelynek keretében összeköttetésben álltak a dán ellenállókkal és a Sjalland északi részén fekvő hoveltei táborban állomásozó magyar tisztekkel, akik a dán ellenállási mozgalom legfelső vezetőségével működtek együtt.
– Erről Magyarországon nem sok szó esett, pontosabban semennyi – talán a kor hivatalos legendáriumába nem fért bele a dán ellenállókkal együtt harcoló magyar honvéd képe.
– Kiemelném Járdány Kálmán zászlóaljparancsnok szerepét ebben a kapcsolatban, akinek egy Pető nevű, Dániában élő magyar mérnökön keresztül sikerült megtalálni az ellenállók vezetését. 1945. április elejétől már az ellenállók főparancsnokságával is kapcsolatban állt. A német kapituláció előtt közös támadást készítettek elő a Hovelte-táborban tartózkodó németek ellen, valamint SS- és Hipo-erők (kiegészítő, másodrangú SS-alakulat) ellen a Hoveltegardon, valamint a sandholmi táborban. A magyarok táborában a következő szövegű röplapot terjesztették: „Hamarosan harcba hívunk benneteket dán és magyar tisztek parancsnoksága alatt a gyűlölt Németország ellen, amely kifosztja és megszégyeníti Dániát, ahogy már kifosztotta és megszégyenítette a mi szegény hazánkat. Várjatok ezt a pillanatot nyugodtan és fegyelmezetten, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlan vagy felelőtlen cselekedetet! Amíg nem kerül nyílt harcra sor, a dánok titokban segítenek nekünk, ahogyan tudnak. Szabotáljátok a németeket, ahol csak tudjátok! Hagyjátok a nyilasokat »véletlen balesetekben« eltűnni! Vigyázzatok, hogy ártatlanok ne sérüljenek meg! Ha a nyilasok eltűnnek, a dán ellenállók tudnak nektek segíteni.”
– Ez csodálatos és nem kevés bátorság kellett hozzá. De mi történt a háború után?
– A hadapród- és építészeti iskola növendékei különleges státust kaptak az új, legitim dán kormánytól. Külön kategóriát állítottak fel számukra: ők voltak a „barátságos ellenségek”. Ők Dániában is maradhattak – ám a katonák többségét német hadifogoly-táborokon keresztül haza kellett küldeni. A háború után évtizedekig viselték a „nyugatosság” bélyegét és nem kevés hátrány érte őket. Egyesekkel közülük találkoztam Pécsen a rendszerváltás után.
– Erről az egész eseménysorozatról alig tud a magyar közönség. A dánok többet tudnak?
– Alig-alig… csak a kötetem megjelenése, 2005 után került egyáltalán szóba a magyar katonák dániai szerepe. De az ellenállásszerepről sem sok szó esik: mintha mindenki titkolózna kicsit még manapság is.
A kötet magyar kiadására – gazdasági és egyéb okok miatt – előreláthatólag kevés esély mutatkozik” – olvasható Soren Peder Sorensen honlapján. „Miért? Tényleg senkit nem érdekel ma Magyarországon a magyar történelemnek ez a kellőképpen soha fel nem dolgozott epizódja?” Ki tud erről nálunk, ki tud erről Dániában? És miért nem beszélünk róla? Hiszen egy olyan történelmi eseménysorozatról van szó, amire büszkék lehetnénk – nem túl gyakori ez abból a korból.
Szegény katonák, micsoda Odüsszeiát járhattak be a Kárpátoktól Jyllandig! És utána vissza. Legalább emlékezzünk rájuk: jó szívvel, mert megérdemlik.
„1945. április 25-én éjszaka következett be az első próbatétel, amikor egy szövetséges Halifax repülőgép, hatfős személyzetével kényszerleszállást hajtott végre a Ringkøbing Fjordnál, miután a németek eltalálták őket. Skavenhusnál ért földet a gép, annak a fjordnak a környékén, ahol a magyar egység Világi Zoltán századossal (ő egy pécsi ügyvéd volt) együtt szolgálatot teljesített. 18 óra elmúltával számoltak be először a magyarok a kényszerleszállásról a német hatóságnak. Ezalatt az ellenálláshoz tartozó emberekkel együtt segítettek az angol személyzet hat tagjának, hogy eltűnjenek onnan. Kettőt közülük egy tanyán bújtattak el, ketten német fogságba kerültek, a további kettő megmenekült. Ezzel egy időben egy kis tiszti csoport dolgozott a Kis szótár című dán–magyar szótár összeállításán, amely összesen 2000 szót tartalmazott, és amely 650 példányban pár nappal a németek kapitulációja előtt jelent meg. Amikor a Gestapo tudomást szerzett a Kis szótár létezéséről, elfogatóparancsot adtak ki Világi Zoltán ellen, de ezt már nem hajtották végre a kapituláció körüli kaotikus napokban.” (Honismeret: 2007/6)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!