Bűn, felelősség, emlékezés – ezzel a címmel rendeztek konferenciát a Magyar Tudományos Akadémián a magyarországi holokausztról. A téma talán soha nem volt ennyire izgalmas, mint éppen napjainkban.
Pálinkás József, az MTA elnöke arról beszélt, ha kétnemzedéknyi idő alatt nem tudjuk feldolgozni, a közös öntudat részéve tenni azt, ami megtörtént, akkor elmulasztjuk a múlt megtartását.
Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke (képünkön Pálinkás Józseffel): Magyarországon is a kisebbségek azok a csoportok, amelyek a leghatékonyabban jelzik a társadalom mindenkori állapotát. Ha félelmet, gyűlöletet érzékelnek, akkor ez a társadalom betegségét jelzi. „Mi zsidók ma aggódunk, problémát szenzorálunk; az ország vezetőinek tetteiből nem mindig érezzük, hogy mindnyájan tanultak volna a történelemből.”
Romsics Ignác akadémikus megállapította, hogy 1944-ig a hazai zsidó közösség túlnyomó többségének életét nem fenyegette veszély, ami kivételesnek számított a tengelyhatalmakhoz tartozó európai államokban. A márciusi német megszállással azonban új helyzet állt elő: a németek elvárták a magyar hatóságoktól, hogy a külföldi példák alapján oldják meg a zsidókérdést. A Sztójay-kormány pedig, Horthy hallgatása mellett, öt hónap alatt mindazt megtette, amit a megszállók és a hazai szélsőjobb követelt.
Horthy nem akarta megmenteni a zsidóságot, azt szerette volna elérni, hogy ne kompromittálja magát a deportálásokkal – ezt már Ungváry Krisztián mondta. Horthy szerepe mutatja azt is, miért abszurd történelemhamisítás a megszállást úgy bemutatni, mint Gábriel arkangyal küzdelmét a német sassal. Magyarországon mára kormánypolitika lett a holokauszt miatti mindennapi bocsánatkérés és Horthy szerecsenmosdatása egyaránt: az ellentmondás a történettudomány semmibevételével is fenyeget.
Mit tudhatott eljövendő sorsáról a magyar zsidóság? – a választ a korabeli sajtó híradásait vizsgálva Karsai László adta meg. Miközben Horthy Miklóstól a cionista és nem cionista zsidó vezetőkig – már 1941–42-től kezdve – tisztában voltak azzal, hogy a nácik és cinkosaik hozzáláttak az európai zsidók lemészárlásához, addig például a zsidók számára egyedül engedélyezett újság, a Magyar Zsidók Lapja folyamatosan engedelmességre intett. Még arról sem írt, hogy kitört a II. világháború. De a magyarországi zsidók, ha igazán akartak volna, a magyar sajtóból is hozzájuthattak volna az alapvetően fontos információkhoz. Még a nyilas lapok is beszámoltak deportálásokról, például Franciaországból. Nem a holokausztról szóló információk hiányoztak tehát, hanem az erő, a képesség, az akarat, hogy ezeket megértsék, és ennek megfelelően cselekedjenek.
A professzor szerint tény, hogy a magyar hatóságok nem csupán konstruktívak voltak, de túl is teljesítettek. A német fél a főként Auschwitzba irányuló szerelvényekből naponta egyet fogadott volna – ez háromezer embert jelent – ehelyett végül már napi öt szerelvény futott be a haláltáborokba. Az amerikaiak azt mondták: elképzelhetetlen, hogy a magyar nép eltűrje 600 ezer honfitársának elpusztítását. Hát – eltűrte.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
