Három nemzedék

 1.

A nagyapám a frontról visszatérve, 1918-ban a hátizsákjából egy fényképet rakott ki, amelyen a kardját diadalmasan forgató nyegle huszár harcolt Magyarországért. Fotómontázs volt, csak az arc az övé. A hátizsákból előráncigált fotót a családi iratok közé helyezte, majd elindult a faluba munkát keresni. A piacon találkozott a nagygazdával, aki a községházán lelkesítő beszédet tartott, amikor a nagyapámat frontra vitték. A nagyapa a munkalehetőségekről faggatta, a földbirtokos pedig megveregette a vállát. – Minden elismerésem a tiéd – ismételgette –, az életedet kockáztattad a magyarságért.

Munkát azonban nem tudott adni. Ingatlanjainak nagy részét pénzé tette, hiszen nem menekülhet utolsó koldusként Pestre. Látva nagyapám elkomoruló arcát, megveregette a vállát.

– Tartsatok ki, visszajövünk – buzdította.

2.

1941 késő tavaszán visszajött a nagyságos úr Budapestről – mesélte az apám. – Nagymenő lett, mert Bu­­da­pes­ten két évtizeden át harcolt értünk. Egy hétig fogadta a tisztelgő látogatásokat, majd az utcán leállította a kisdobost.

– Úgy hallom, lepaktáltál a szerbekkel, évek óta te doboltad ki a szerb király parancsait – mondta neki megrovó hangon.

– Igaza van nagyságos uram – válaszolta szégyenkezve a dobos. – Té­­ved­tem, nagyot tévedtem, de csak a gyerekeim betevő falatjáért vállaltam – meakulpázott a városi dobos.

– Respektálom a bűntudatod, de ta­­nuld meg, magyarságunkat nem adjuk ilyen olcsón – mondta.

A dobos nem tudott hova lenni a boldogságtól.

Hálás volt a nagyságos úrnak, a tűzbe tette volna érte a kezét. 1944 végén azonban rádöbbent, hogy a nagyságos úr mégis cserbenhagyta. Történt, hogy az oroszok és a partizánok közeledtekor a nagyságos úr szép beszédet tartott a helybeli magyaroknak, biztatta őket, hogy őrizzék a magyarságukat, tartsanak ki, mert nemsokára visszatér. Aztán felült a teherautóba ahova a holmiját csomagolta, és Budapest felé vette az irányt. A kisdobos homlokát kiverte a verejték.

– Nagyságos úr, ne hagyjon cserben, vigyen magával – kiabálta a teherautó után. Szavát azonban elnyelte a motor zúgása.

Az apám szerint a partizánok bejövetelekor eltűnt a kisdobos. Senki sem tudta, mi történt vele. Pár évtizeddel később voltak, akik titokzatosan arra céloztak, hogy a partizánok kivégezték.

3.

Kálai (kezdetben elvtárs, később úr) 1992 őszén olcsón adott túl azon a villán, amit kiváló szakemberként és pártkáderként még Tito idejében érdemelt ki. Eldöntötte, hogy áttelepül Magyarországra. Rozika, a bejárónője elszomorodva hallotta a hírt. Már két gazdája is távozott, s attól félt, munka nélkül marad. A betevő falatot sem tudja megkeresni.

– Én is mennék – szólta el magát. – Takarítani fogok az úrnak Budapesten is.

Kálai úr a fejét csóválta. – Nem lehet ezt csak úgy, az egyik napról a másikra nyélbe ütni. Meg aztán, nem tart ez a háború sokáig. Tarts ki Rozika, visszajövök, ne félj!

Rozika mégsem maradt munka nélkül, alkalmazta az a horvátországi dúsgazdag szerb menekült, aki megvásárolta Kálai villáját. Dicsérte a szorgalmát és többször is megjegyezte, soha sem gondolta volna, hogy a magyarok ilyen dolgosak.

Rozika nyelt egyet. A dicséret hallatára rossz érzés kerítette hatalmában. Minduntalan arra gondolt, mit szól majd Kálai úr, ha egy napon betoppan a városkába.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!