Szenvedélyesen rajong a keleti kultúrákért, hat nyelven beszél, legalább ennyi helyen élt már Barcelonától Libanonig, nem hisz a vallási alapon kijelölt határokban, ellenben az irodalmi szöveg hidat kovácsoló erejében annál inkább. Bár itthon csak kevesek ismerik a Goncourt-díjas francia szerző műveit, Mathias Énard annál többet tud a magyar irodalomról: kedvenc kortárs szerzője Esterházy Péter.
– A könyvfesztiválra magyarul is megjelent Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról című regényének végén a híd, amelyet Michelangelo épít az Aranyszarv-öböl fölé Konstantinápolyban, még mielőtt elkészülne, megsemmisül egy földrengésben. Ez vajon azt is jelenti, hogy képtelenség hidat ácsolni Kelet és Nyugat közé?
– Nem, ez annyit jelent, hogy nincs értelme hidat emelni, mert az azt jelentené, hogy a kettő között tátong valami: űr, szakadék vagy csak egy folyó. Valami, ami elválaszt. Én pedig abban hiszek, hogy habár különbségek vannak, éles határok ma már nincsenek a kultúrák és a vallások között. Akik demarkációs vonalakat húznak, kerítéseket emelnek, háborúznak, azok egy 19. században érvényes kitalációhoz ragaszkodnak vakon – előtte nem így volt –, és nem veszik észre, hogy a határok nem a kerítések mentén húzódnak. Állandó mozgásban vannak, képlékenyek. Az a megközelítés, hogy Európát félteni kell valamiféle kívülről betörő muszlim ellenségtől, álságos és hazug. A Földközi-tenger térsége, amióta világ a világ, egyfajta kulturális olvasztótégelyként működik: Andalúzia, Málta, Isztambul, Görögország – mind olyan helyek voltak, ahol a különböző kultúrák egymással keveredve, egymásra hatva léteztek. Aztán, amikor egyik-másik a történelem folyamán megsemmisült, kicsivel odébb újak jöttek létre. Ma talán Marseille, Párizs, London ilyen olvasztótégely, és ki tudja, talán hamarosan Barcelona vagy a másik irányból, Algéria is ilyen lesz.
– Azért az tény, hogy ahol a kultúrák, vallások frissen keverednek, ott az érdekesség, a különösség szépsége és talán mélysége mellett az erőszak is megjelenik.
– Nem állítom az ellenkezőjét, az ember mindig harcolt valamiért vagy valami ellen. Én csak annyit mondok, hogy az erőszakot nem lehet, mert nincs értelme mesterséges határemelésekkel megállítani. Nonszensz azt gondolni, hogy a félelem mentén emelt erődökbe a 21. században be lehet úgy zárkózni, hogy minden, amiről azt hisszük vagy képzeljük, hogy fenyegető, az kint maradjon. Sem azzal nem vagyunk tisztában, mi mentén alakulnak a határok, sem pedig azzal, mitől kell vagy épp nem kell félni. A globalizált világban algériai hipszter fiatalokból álló zenekarok vagy épp filmesek nyernek díjakat európai fesztiválokon, míg Nagy-Britanniában és Franciaországban ma már több muszlim él, mint teszem azt Albániában.
– Ha nem is ugyanúgy, de egy másik magyarul megjelent regényében, az Iránytűben is épp úgy próbál lehetséges utat mutatni, mint a Mesélj nekik…-ben.
– Azt remélem, hogy legalább azok, akik olvassák a szövegeimet, picit nyitottabbá válnak és keresni kezdik a kapcsolódás lehetőségét. Szeretném, ha a Keletben nem csupán az erőszakot és a fanatizmust látná a mai ember, merthogy nem is csak ez van benne. Aki egy kicsit is hajlandó ránézni a valóságra, az tudja, hogy a másikkal szembeni puszta félelem, a pánik vagy épp a közöny még csak nem is igazolható.
– Ezért fontos az is, hogy a regényei fikciós szála valóságos események mentén bontakozzon ki?
– A valóság bármilyen fikciónál izgalmasabb és eredetibb. Ráadásul a művészeten, a zenén, a festészeten és az irodalmon keresztül olyan kapuk nyílnak, amelyeken keresztül nézve evidencia a kulturális keveredés, a Kelet és a Nyugat egymásra hatása, a határok rugalmassága vagy épp nem léte.
– A Mesélj nekik… Michelangelója annak az európai embernek az alteregója, aki rácsodálkozik a Kelet szépségeire?
– Nem, Michelangelót egyáltalán nem érdeklik a Kelet szépségei. Csak saját maga érdekli. Ezért is fogott meg annyira a története. Annyira természetes, hogy Konstantinápoly szultánja meghívja őt Isztambulba, és felkéri, hogy készítsen egy hidat.
– Hogyan bukkant rá a sztorira?
– Teljesen véletlenül. Épp a Zóna című regényemet írtam Rómában, egy csodálatosan szép Medici-villában lévő alkotóházban. Ebben a házban van egy lenyűgöző könyvtár, tele zömmel történelmi témájú könyvekkel. Egyik délután csak úgy sétálgattam a könyvek előtt, és véletlenszerűen leemeltem egy Michelangelo-önéletrajzot. Felcsaptam valahol, és erre a sztorira bukkantam. Mondanom sem kell, azonnal elvarázsolódtam, és borzasztóan izgatni kezdett a folytatás – merthogy abban az önéletrajzban ez az isztambuli epizód véget is ér a meghívás tényével. Sem az nem derül ki belőle, hogy miért hívja a szultán Konstantinápolyba Michelangelót, sem az, hogy egyáltalán elfogadja-e a meghívást, és elmegy-e. Nyomozni kezdtem, és egy Michelangelo-tanítvány, bizonyos Ascanio Condivi könyvéből megtudtam, hogy miután összeveszett II. Gyula pápával és Rómából Firenzébe utazott, akkor kapta Bajazidtól a felkérést: építsen hidat az Aranyszarv-öböl fölé. Aztán itt is snitt, egy szó sem esik arról, hogy ténylegesen elutazik-e vagy sem. Arra gondoltam, muszáj valakinek megírni a „folytatást”, kvázi rekonstruálni az eseményeket – akkor hát miért ne tegyem én. Valahogy azt képzelem, hogyha meg tudok mutatni akár csak egy keveset is abból a természetes áramlásból, ami a keleti és a nyugati világ határait összemossa, sőt vegyíti, azzal szerethetővé válnak a különbségek. Ha a kulturális kölcsönhatás léte egyértelművé válik, talán a másik, másmilyen ember is értékelhető lesz.
– Élt is a Közel-Keleten, azért is ismeri ennyire?
– Több mint tíz évet barangoltam Egyiptomtól Szírián és Libanonon át Iránig. Az volt a szerencsém, hogy egy olyan párizsi egyetemre mentem orientalisztika szakra, amely már első éves korunkban „rugdosott” bennünket kifelé, terepre, különféle ösztöndíjakkal. Ami igazán lenyűgözött, már ott és akkor is az irodalom volt. Illetve a perzsa nyelv szépsége. A klasszikus arab vagy perzsa irodalom elképzelhetetlen méretű, sok-sok ezer kötet, ráadásul földrajzilag nagyon szerteágazóan: Marokkótól Indonéziáig, a 19. századi indiai sah udvarától Albániáig perzsa nyelven írtak irodalmat. Ami például Szíriában most megsemmisül, az nem látható a hírekben: tíz különböző vallás, öt különféle nyelv, az őskortól napjainkig húzódó történelem…
– Van olyan irodalmi mű, amely önre volt olyan hatással, amit a saját műveivel szeretne elérni?
– Rengeteg, de hogy magyar példát említsek, egy nagyon jó, sajnos nemrégiben elhunyt barátom, Dés Mihály Pesti barokk című regénye közelebb vitt Budapesthez, mint bármelyik korábbi itt-tartózkodásom. Hozzám hasonlóan ő is a valóság mentén szövi a fikciót. Mint ahogyan Esterházy Péter Harmonia Caelestise, a Javított kiadással olyan korkép, amelyben az is otthon érzi magát, aki amúgy nem ismeri a magyar viszonyokat. Ha kicsit eggyé válsz a nemzettel, amelyről olvasol, talán egy cseppet te magad is azzá válsz, szüless bármerre a világban. Mert minden ember, vallási és kulturális hovatartozás nélkül, ugyanarra vágyik: valamiféle boldogságszagú masszára, amelyben egyszerűen csak jó lenni. Különbség maximum annyiban van, hogy ugyanannak az érzésnek a vágyát miképp fogalmazza meg Naim Frashëri albán nemzeti költő vagy Kosztolányi Dezső.
– Kosztolányit is olvas?
– Szerintem ő az európai prózaírás etalonja. Az az iróniával fűszerezett keserűség, vagy épp fordítva, a kissé megkeserített humor, ami átszövi a műveit, minden nyelven itatja magát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
