Sportgazdasági nagyító címmel évente egyszer – a hivatalosságok és az előttük hajbókolók számára roppant kellemetlenül – összegzi a magyar futball „eredményeit” Muszbek Mihály. (Az idézőjel azért indokolt, mert sok minden van, ám kedvező fejlemény, az még véletlenül sincs.) Az áttekintés egyetlen gyengéje, hogy Muszbek volt labdarúgóliga- igazgató is, mégpedig akkor, amikor az első Orbán-kormány a huszonegyedik század elején – stílszerűen – 21 milliárd forintos injekcióval próbálta meg feléleszteni a magyar futballt eszméletlen állapotából, s bár a támogatás nagyságrendje az újabb kísérleteké mögött maradt, a tény az: a hazai labdarúgás akkor sem mozdult előre egy tapodtat sem.
Ezzel együtt M. M. mai megállapításainak túlnyomó többsége igaz; például az is, hogy a válogatott a múlt évi Eb-szereplés óta alig 22 százalékos mérleget produkált. (A kontinenstorna- részvétel nem a magyar futball előnyös változásából, hanem mindenekelőtt az UEFA létszámemeléséből származott.
A bővítés nélkül a kvalifikációs csoport harmadik helye ugyanúgy nem ért volna semmit, ahogyan a távollét több mint négy évtizede során egyenlő volt a kiselejtezéssel.)
Ráadásul a helyzet még a 22 százalékos teljesítménynél is rosszabb, mert a nemzeti együttes a vizsgált időszak alatt Feröer meg Andorra legjobbjaival is találkozott, s idegenben mindössze egy pontot rabolt a két – hozzá hasonló – törpétől, míg legutóbbi négy találkozóján egyetlen gólt sem ért el, ellenben kilencet kapott.
A reorganizáció még kevésbé megy, mint 2001-ben, hiszen újabban már 400 milliárd forintnyi állami dohány ömlött a magyar futballba stadionépítésre és tao-támogatásból.
Ám hiába árad a lé, semmi haszon – s ne tegyük hozzá, hogy az esetleges lenyúlásokon kívül, mert ilyenek nyilvánvalóan nincsenek –, a magyar labdarúgás valamennyi részlete annyira avítt és dermedt, hogy letűnt idők szoborparkjára emlékeztet. Jellemző a modern kori befektetés céltalanságára: a luxusarénával megörvendeztetett Debrecen már a hazai bajnokságban sem tud helytállni, pedig az Oláh Gábor utcai, „mezei” létesítmény használatának idején leginkább a nemzetközi meccseken verték laposra. (Miként a többi boldogtalan magyar résztvevőt.) Azaz a sánta kutya effektus megint működik, az afféle kamu dumáról, mely szerint „ha lesz stadion, előbb-utóbb lesz futball is”, a valóság rántja le a leplet. Bár józan embernek eleve nem volt illúziója, elvégre senki nem gondolhatta komolyan, hogy majd a K szektor bead, az M tribün fejel, a V lelátó meg kapásból bombáz.
A legkínosabb azonban az: kiderült, nemhogy stagnál, de – a több száz milliárdos dáridó ellenére – változatlanul romlik a hovatovább teljes érdektelenségre kárhoztatott magyar futball, amely az andorrai vereséggel soha nem tapasztalt mélységet ért el. Örülni legföljebb annak lehet: múlt ősszel hazai pályán sikerült felülmúlni a pireneusi amatőröket.
Bizony, még azt a 22 százalékot is félteni kell…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!