Ha babonás lennék, akkor már most letennék arról, hogy a magyar labdarúgó-válogatott résztvevője lesz a 2020-as Eb-nek, amelynek három csoportmérkőzését és egy nyolcaddöntőjét Budapesten tartják.
Csányi Sándor MLSZ-elnök ugyanis a napokban véget ért – számunkra megint csak rettenetes – vb-selejtezősorozat befejezése után azt mondta: „nagy baj, sőt szégyen lenne”, ha a magyar csapat nem játszhatna a kontinenstornán.
Az elöljáró megszólalása pedig azért baljóslatú előjel, mert a korifeus 2011- ben éppen 2020-ig szóló „fejlesztési koncepcióval” állt elő, és ebben olyan muris víziók szerepeltek, mint hogy a bajnoki mérkőzések átlag nézőszámát „2014-ig 6000-re, majd 2018-ra 10 000-re kell emelni” (a középérték, amely jelenleg 2669, a bemondás óta stagnál); továbbá „2014-ig egy csapatnak mindig be kell jutnia az európai klubtornák őszi szakaszába, míg utána ezt már két magyar együttesnek kell megtennie, s egyiküknek a tavaszi körben is ott kell lennie”.
(Mint tudjuk, az utóbbi öt évben csak az volt a kérdés, júliusban vagy augusztusban selejtezik-e ki az összes magyar reprezentánst.)
Nem folytatnám, mert a rekeszizmok sem bírják a végtelenségig.
A lényeg, hogy nem egészen vált be az, amit a Nemzeti Sport vetített előre hat és fél évvel ezelőtt, a nagy ívű teória ismertetése nyomán: „A Csányi Sándor vezette MLSZ óriási sikerrel zárult fórumon adott új lendületet a sportágnak.”
A svungról annyit: a rohanó világban addig batárral hasítottunk, azóta kordéval száguldozunk.
A tempót jellemzi, hogy az utóbbi harminc év Eb-selejtezőiben egyszer sem sikerült a harmadik helyezésnél jobbat elérni, és – akár öt-, akár hat-, akár héttagú csoportban szerepelt – hétből csak két szériában szerzett 12 pontnál többet a magyar együttes. (Ez még akkor is igaz, ha a hajdanán két pontot érő győzelmek mindegyikét három ponttal számoljuk.)
A különbség annyi, hogy 2011-től annyi pénz zúdul a továbbra sem létező labdarúgásba, amennyiről az azt megelőző húsz esztendőben álmodni sem lehetett.
Azaz az illetékes urak véghezvitték azt a bravúrt, hogy több százmilliárdos injekcióval tartósították a semmit. Sőt a labdarúgók tudását illetően ma rosszabb a helyzet a húsz vagy akár csak a tíz évvel korábbinál, pedig Királlyal, Fehér Csabával, Juhász Rolanddal, Vanczákkal, Dárdaival, Gerával, Husztival, Szabiccsal, Torghellével kapott ki a válogatott 2-1-re Máltán. E „kétéltű” labdarúgók figyelemre méltó egyéni sikereket arattak külföldi klubjukban; hozzájuk fogható különítménynek ma a nyoma sem látszik.
Úgyhogy nem az a kérdés, megy-e vagy marad Bernd Storck kapitány, hanem az: megy-e ez bárkivel egyáltalán? Amúgy sem a szimultán szultán felelőssége, hogy vagyonokért szerződtették több pozícióba, és még Andorra után is oly szilárdan maradhatott a posztján, amilyen masszívan a világ többszörösen hátrányos részéhez tartozik a magyar futball.
Persze szigorúan csak a helyben járás vagy inkább süllyedés, s nem a tékozlással egyenértékű nemzeti dohányözön tekintetében.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!