Hegyi Iván: Ketten a padon

Most, hogy a címvédő Bayern München, valamint a Chelsea esett ki a labdarúgó BL elődöntőjéből, súlyos kritikák, sőt végletes megállapítások zúdulnak Pep Guardiolára és José Mourinhóra. Kiváltképp a katalán nagymester és találmánya fölött törnek pálcát, mondván: a „tiki-taka” egyrészt importálhatatlan, másrészt amúgy is vége van, mert a Barcelona már a negyeddöntőben elbúcsúzott az első számú európai klubtornától, elvesztette a Király Kupa-döntőt, és csak a harmadik helyen áll a spanyol bajnokságban.

Azért azt érdemes megemlíteni, hogy a „Barca” a BL-ben 1-1-gyel és 0-1-gyel maradt alul az Atletico Madrid ellenében, a KK-döntőben 2-1-es vereséget szenvedett a Real Madridtól, míg a La Ligában a két BL-finalista előzi meg, azaz – ha trófeát nem is nyer – nem omlott össze, legföljebb minimális hátrányba került a világ kétségkívül legerősebb bajnokságának fővárosi képviselőivel szemben.

A Bayernnel más a helyzet, hiszen a müncheni együttest valóban megrázó csapás, minden idők otthon játszott európai kupamérkőzéseinek legsúlyosabb kudarca (0-4) érte, így nem csodálható, ha a német klub köreiben – a Bundesliga-történet leggyorsabban elhódított bajnoki címe ellenére – nagy a feszültség. A bírálók a stílusváltást kárhoztatják, mondván: Guardiola játékmodora idegen a müncheni csapattól, csak hát hosszú hónapokon át szem-száj elállt attól, ahogyan a bajor „FC Hollywood” futballozott. Amúgy illúziónak tetszik, hogy az edző hirtelen áttér a német hagyományokra jellemző labdarúgásra, az pedig egészen bizonyos: bármi történik is a jövőben, tréneri pályafutásának kivételes voltát soha nem vehetik el tőle. A szakvezető maga, valamint munkássága korszakos marad mindenképpen, hiszen megújította és gazdagította a „több mint sportágat”, amivel a labdarúgó-história legnagyobbjai közé emelkedett. Abba a régióba került, amelybe csak az utóbbi bő fél évszázad néhány egészen különleges alakja – mint Guttmann Béla, Mario Zagallo, Rinus Michels vagy Arrigo Sacchi – tartozik, elvégre a 21. század Barcelonája Guttmann 1961–62-es Benficájával, Zagallo 1970-es brazil és Michels 1974-es holland válogatottjával, valamint Sacchi másfél évtizeddel későbbi Milanjával említhető egy lapon. S azt hiszem, a mai Bayern sincs olyan messze ezektől a magaslatoktól, még ha adott is okot arra, hogy a labdával nem találkozók – és a hiába „nyomozók” drukkerei – számára idegesítő „tiki-takába” most jókorát bele lehessen rúgni.

Mourinho hasonló szituációban van, mint Guardiola, de neki sem kell eret vágnia magán. Noha ő katalán kollégájáéval homlokegyenest ellenkező filozófiát vall, és sokkal inkább emlékeztet a defenzíva apostolára, az Internazionale hajdani catenaccióját kiötlő Helenio Herrerára, karrierjének eredményei a lehető legkedvezőbben minősítik. Az tagadhatatlan, hogy csapataitól nem várható virtuóz futball, de annak, aki a „Special One-t” szerződteti, tudnia kell: a portugál szakvezető nem a látványosság, hanem az ellenfél „megfojtásának” hidegfejű szakértője. Abban a legjobb, minél rosszabb a vetélytárs játéka…

Bár ez sem volt mindig így, hiszen a Portót nem célfutballal vezette Európa élére. A Chelsea-nél, az Internél és a Real Madridnál már az utóbbi működött, de négy országban szerzett bajnoki cím bizonyítja (a BL-diadalokon kívül): Mourinhónak szeme van ahhoz, mit kell tenni, hogy a rivális ne csinálhasson semmit. Az Atletico Madrid elleni visszavágón ugyan elkövetett néhány hibát – nem találta el a megfelelő összeállítást, ráadásul rosszul cserélt –, de olyan nagyon azért sem kell szégyenkeznie, hogy a londoni együttes, mely korábban vele vált a futballtörténet legerősebb Chelsea-jévé, ezúttal csupán a legjobb négy közé jutott a Bajnokok Ligájában.

Mostantól persze a már régesrég beérkezett Carlo Ancelottiról, továbbá az edzői kar legújabb európai léptékű egyéniségéről, az argentin Diego Siemonéről szól a történet. Néhány hétig feltétlenül. De Guardiola és Mourinho sem mondta még ki az utolsó szót…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!