Két érdekes cikket is olvastam a napokban, mindkettőt figyelemre méltó szerzőtől, Ballai Attilától, illetve Ch. Gáll Andrástól.
Egyikük azt fejtegette, hogy az 1938-ban, illetve 1954-ben ezüstérmes magyar válogatottat nem kezelték Horthy-csapatként vagy Rákosi-bandaként, bezzeg napjainkban a labdarúgással kapcsolatban is érzékelhető az ország mély megosztottsága.
A másik írás meg arról szólt: fölösleges fanyalogni a magyar futballba ömlő állami támogatáson, amikor a Manchester City és a PSG csapatát a modern kori – bár önkéntes – rabszolgaságot megvalósító öböl menti országok államkincstárából működtetik.
Van egy kis probléma, kedves barátaim. Hogy mind a mostani hivatalos verzió alapján „nagy államférfi”, Karsai történész szerint viszont „közönséges tömeggyilkos” Horthy Miklós, mind a csengőfrászos Rákosi Mátyás korában a magyar futball a világ legjobbjai közé tartozott; korántsem véletlen, hogy a harmincas, majd az ötvenes években is vb-döntőt vívott, és a hazai közvélemény mindkétszer súlyos csalódásként élte meg az ezüstérmet.
Az olimpiai Arany-, világbajnoki Ezüstcsapatról sokan tudnak ma is, a harmincnyolcas finalisták azonban feledésbe merültek, pedig ugyanolyan eredményt értek el, és legalább annyi extraklasszist vonultattak fel, mint az ötvennégyes döntősök. Hogy mást ne említsek, 1937-ben négy honfitársunkat hívták meg a Nyugat-Európa–Közép-Európa gálamérkőzésre Amszterdamba, ahol csaknem 60 ezer néző üdvözölte a kontinens csillagai között Lázár Gyulát, Sas Ferencet, Sárosi Györgyöt, Cseh „Matyit”. A nagy Zsengellér „Ábelt” – ki tudja, miért? – nem hívták meg, Cseh II-t pedig tartaléknak jelölték, majd a híres cselművész nem került be az 1938-as vb-re utazó válogatott keretébe…
Ilyen volt a választék akkoriban.
Nemhogy létezett, de egyenesen ragyogott a futball Magyarországon. Érthető, ha mindenki azonosult a „fiúkkal”, és senkit nem foglalkoztatott, hogy mennyivel élnek jobban, mint az átlag magyar. Ha van labdarúgás, büszkeség is van, garasoskodás nincs. De ha a futball egy felismerhetetlen válfaját űzik hazánkban, akkor legyen szabad megkérdezni: miért folynak el állami százmilliárdok a semmibe?
Andorrához és Luxemburghoz nem szükséges minden magyar idők legtékozlóbb finanszírozása: e két ország ibolyaszerény kvalitású képviselőitől a legcsekélyebb dotáció nélkül is ki lehet kapni. Ám a rongyrázás mellőzésével valamelyest akceptálható volna a dupla vereség.
(Valamelyest, mondom, mert Andorra és Luxemburg úgy sem válna – futballgazdaságilag sem – óriássá.)
A hazai futballbiznisz egyik fele – a futball – hiányzik. Csak a nagy dohánymutyi van. Azt pedig nehezebb szeretni, mint Cseh II-t, Sárosit, Zsengellért, Bozsikot, Hidegkutit vagy Puskást. De legalább felfedeztünk valamit: az, ami lédús, olyan száraz is lehet, akár a sivatag.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!