Felderültem, mint William Thacker (Hugh Grant) a Sztárom a párom című filmben, mielőtt azt mondta Anna Scottnak (Julia Robertsnek): „Ez igazán jó hír a Kutyák és lovak olvasóinak!” A futball rajongóinak az az örvendetes információ, hogy a jövő évtől feltámasztják a Bajnokok Ligája és a Libertadores Kupa győztesének rendes évi csúcstalálkozóját, amely 2004-től a klinikai halál állapotában volt.
Viszont ugyanolyan elevenen élt a drukkerek emlékezetében, amilyen pezsgést keltett annak idején. Mi, magyarok már a kezdeteket a szívünkbe zártuk, mert Puskás Ferenc a királyi gárda labdarúgójaként nyolc perc alatt kettőt rámolt be Madridban a Penarolnak (5-1). Igaz, aztán Guttmann Béla nemzetközi nagymester páratlan Benficájának pakolt be ötöt előbb Montevideóban a Penarol (5-0), majd Lisszabonban a Santos (5-2).
Persze minden történet – nem kedv, hanem hely hiányában – nem mesélhető el, de csoda volt például a Boca Juniors 3-0-ja – az otthoni 2-2 után – a Mönchengladbach átmeneti „otthonában”, Karlsruhében; Zico gálaelőadása a szintén 3-0-val zárult Flamengo–Liverpoolon vagy az FC Sao Paulo 1992-es és 1993-as „kettős” diadala a Barcelonával (2-1), majd a mágikus Milannal szemben (3-2). Az utóbbi kettő 1994-ben egymással vívta a BL döntőjét, és a Milan – kolosszális játékkal – 4-0-ra nyert…
A Dél-Amerika–Európa klubviadalon a szubkontinens valamivel jobban állt az Interkontinentális Kupa felfüggesztésének idején: a tengerentúliak huszonkétszer, az öreg földrész képviselői huszonegyszer hódították el a trófeát. A maximum a triplázás volt: háromszor nyert „innen” a Milan és a Real Madrid, „onnan” a Boca Juniors, a Penarol és a szintén montevideói Nacional.
Amúgy 2002-ig a világbajnoki címek tekintetében is Dél-Amerikánál volt az előny (8-9), azóta viszont csak európai válogatott vitte el a pálmát – 2006-ban az olasz, 2010-ben a spanyol, 2014-ben a német csapat szerezte meg az elsőséget –, így kontinensünk jelenleg 11-9-re vezet. Ám a több fronton tapasztalható szoros verseny bizonyítja, hogy – ha stílusában nem is – játékerejében nagyon is hasonló élmezőnyről van szó, amely nem kevesebbet hordoz magában, mint a futball múltját, jelenét, jövőjét.
A több mint sportág örök mozgatója az Európa–Dél-Amerika vetélkedés, amelynek legújabb sajátossága a világranglistán megmutatkozó egzotikus fölény: a legjobb öt között négy dél-amerikai együttes található. (1. Brazília, 2. Argentína, 3. Németország, 4. Chile, 5. Kolumbia.)
A térség további három reprezentánsa tartozik még az első huszonöthöz (15. Uruguay, 17. Peru, 25. Ecuador), s ha meggondoljuk, hogy Dél-Amerika mindösszesen tíz válogatottat vonultat fel…
Az Interkontinentális Kupa újraélesztését árnyalja majd, hogy a szubkontinens krémje „ideát” futballozik. Azaz Dél-Amerika legjobbja minden bizonnyal az Európa–Dél-Amerika vegyessel veszi fel a küzdelmet. Gondolják meg, az idén valószínűleg Juventus–Real Madrid BL-döntő lesz. Az előbbi beveti Daniel Alvest, Alex Sandrót, Cuadradót, Dybalát, Higuaint, az utóbbi Danilót, Marcelót, Casemirót. Habár 1963-ban a Milan is számíthatott Altafinire és Amarildóra, mégsem nyert a Santos ellen. Ám az is igaz, hogy a – többek között – Gilmart, Maurót, Zitót, Pelét felvonultató ellenfélben nem csupán két brazil világbajnok volt…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!