Azt mondta Csányi Sándor MLSZ-elnök, hogy Bernd Storck, az elbocsátott szövetségi kapitány az utóbbi évtizedek legsikeresebb szakvezetője volt minálunk.
Hozzátette: „tényszerűen”.
Pedig dehogyis.
Az persze nyilvánvaló, hogy Európa-bajnokságon negyvennégy hosszú esztendő elteltével először járt a labdarúgó-válogatott, ám a múlt évi Eb-szereplés nem vethető egybe az előzményekkel. Elvégre korábban egyetlen más trénernek – és más összetételű MLSZ-nek – sem adatott meg, hogy a huszonnégyes mezőnybe próbáljon bekerülni a címeres mezes együttes. Sőt 1976-ban még négy-, 1980 és 1992 között nyolccsapatos végjátékot rendeztek, majd 1996-tól emelkedett tizenhatra a résztvevők létszáma.
Azaz tavaly hatszoros esély volt kijutni, mint negyven évvel azelőtt.
Természetesen lehet azt mondani, hogy a nemzeti alakulatot 1972-ben a kontinenstorna negyedik helyéig vezető Illovszky Rudolf után mindenki – Moór Ede, Szőcs János, Kovács Ferenc, Lakat Károly, Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, Bicskei Bertalan, Jenei Imre, Puskás Ferenc, Csank János, Gellei Imre, Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman, Egervári Sándor, Pintér Attila, Dárdai Pál – marha volt, kivéve a válogatottat 1978-ban, 1982-ben, illetve 1986-ban a világbajnokságra kijuttató Baróti Lajost, Mészöly Kálmánt és Mezey Györgyöt, de ez éppen annyi szakértelemről, amennyi belátásról tanúskodik. (A felsorolásban az egy-két meccsen irányító mestereket – mint Bozsik József, Glázer Róbert, Csábi József – nem vettük figyelembe, hiszen ők kapitányként nem célozhatták meg az Eb-t vagy a vb-t.) Helyesebb és sportszerűbb azt az álláspontot képviselni, hogy napjaink kedvező feltételeinek korábbi bevezetése esetén nem kellett volna több mint négy évtizedet várni a részvételre, amely egyébként nem jelentett európai csatlakozást, mert az – 2015-ös kvalifikáció ide, 2016-os fellépés oda – a futballban mindmáig nem sikerült.
Szintén súlyosan félrevezető, sőt még a tényszerűséget is nélkülözi az az állítás, hogy Storckkal valamiféle előrelépés történt volna a korosztályos válogatottak tekintetében. Az edzőként és direktorként is foglalkoztatott import mindenes – az MLSZ jelenlegi, éppen hét szűk esztendőt számláló vezérkarával együtt – még nem lépett hivatalba, amikor az U20-as együttes bronzérmet nyert 2009-ben, a világbajnokságon.
Igaz, abból a harmadik helyezésből sem profitált semmit a felnőtt magyar futball: négy évvel később a hollandiai 1-8-ig, az idén még lejjebb, az andorrai 0-1-ig süllyedt a hazai labdarúgás. (Immár – mindkét esetben – a Csányi-féle vezérkar fennhatósága, sőt átható állami befolyás, a sport „stratégiai ágazattá” nyilvánítása, a bizonyos sajtokhoz hasonlóan ömlesztett központi pénzek idején.)
Storck dicsérete nem szól másról, mint az önfelmentésről.
Ha a menesztett embert lehordja a szövetség, akkor magát is leszólja. Ha magasztalja, akkor az énképén is javít. Vagy legalábbis azt gondolja. Mert az örökös mesebeszédet már régóta hiszi a piszi.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!