Jávor Benedek EP-képviselő kiderítette, a Népszava pedig fehéren-feketén közzétette, hogy az emberemlékezet óta vegetáló magyar futball újabban – és részben – politikai merénylet áldozata.
A párbeszédes küldött az Európai Bizottságtól kikérte a tao-sporttámogatások teljes dokumentációját, és hallatlan anomáliák sokaságára bukkant. Egyebek közt arra, hogy Magyarország azt ígérte, a társaságiadókedvezményből származó összegeket főként létesítményfejlesztésre, nem pedig új stadionok építésére fordítják, s a kormány hét évvel ezelőtt „vita nélkül elfogadta és írásban rögzítette”: a sportkluboknak a tao-rendszer keretében nyújtott dotáció nem más, mint állami támogatás. (Ennek itthon folyamatosan az ellenkezőjét nyomják a rezsim rendíthetetlen főemberei és megingathatatlan szekértolói.)
Minden rendellenesség között kétségkívül az a leginkább meghökkentő, hogy – idézem – „Magyarország hangsúlyozza (…) a támogatásban részesülő sportegyesületek helyi jellegét – hiszen legtöbbjük csak országos szinten játszik, de nem jut ki nemzetközi sportrendezvényekre –, s ezáltal az intézkedésnek az unión belüli kereskedelemre gyakorolt korlátozott hatását”.
Ez nem Európa-csúcs, hanem egyenesen világszám. A 2011 óta érvényes vállalás ugyanis nem több és nem kevesebb, mint hogy a magyar labdarúgás önként és dalolva marad a nihilen kívül sehová nem vezető provinciális szinten; még véletlenül sem akar belezavarni a törpéknél akár csak valamivel magasabbak játékába; esze ágában sincs arra törekedni, hogy reprezentánsai bármely klubtorna rendes szakaszában részt vegyenek; számára tökéletesen kielégítő, ha csapataikat már a nemzetközi kupák előidényében sorra kiselejtezik. E küldetésnek száz százalékig megfelel az utóbbi évek nyári blamázssorozata, amelynek nyomán július végére, augusztus elejére már minden magyar szereplő siet kijelentkezni a kontinensről.
Ám mostantól tudható: ez csorbítatlan harmóniában van azzal az állami igénnyel, amelynek forintban kifejezhető lényege: „Nagy pénz, kis foci.” (Euróban számolva már szerényebbek a summák, de a produkcióhoz és ahhoz képest hatalmasok, hogy jobb helyeken a piaci működés az alap, minálunk meg annak halvány nyoma sincs.)
Most már érthető, miért akkora titok az, mely cégek nyomják a tao-pénzeket. A szűnni nem akaró patronálás a legkevésbé sem dicsőség akkor, ha a cél a nívó minél alacsonyabban tartása.
Ám azt bizton érezheti mindenki, aki ebben benne van: a békaprogram hétéves terve a legmesszebbmenőkig megvalósult.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!